Székely Bertalan: Vérszerződés; 1896–97, freskó

Kevés olyan korszak van a magyar történelemben, amely ekkora érdeklődésre tartana számot. Sudár Balázs életében meghatározó szerepet játszott a török hódoltság kutatása, de szakmai viharok, támadások őstörténészként érték. Meggyőződése, hogy a magyar őstörténet felfutó korszakát éli, amit az 1990-es évek óta erőteljes, egyre erőteljesebb társadalmi érdeklődés kísér. Érdekes módon ez a terület jelentős indulatokat gerjeszt.

Komoly érzelmi reakciói vannak az őstörténeti állításoknak, amelyekhez a történészek általában nincsenek hozzászokva.

Ezt a felfokozott érdeklődést az magyarázhatja, hogy a magyar őstörténet szimbólumai velünk élnek. A Hősök tere, a tatabányai turulszobor, a rovásírásos helységnévtáblák, a sokak által viselt díszes tarsoly egyaránt erre a korszakra emlékeztet. (Az övtáskák népszerűsége az 1980-as évek néprajzosai körében indult hagyományőrző tevékenység lenyomata.)

A Kárpát-medence 10. századi, honfoglalás kori hagyatékának kiemelkedő leletei a veretekkel vagy lemezzel díszített tarsolyok. A korabeli ötvösművészet remekei, díszes tarsolylemezek, íjászfelszerelések, lószerszámok, ékszerek, nemesfém viseleti elemek is láthatók áprilistól Szentendrén, a megújult MűvészetMalom idei nyitókiállításán. (Fotó: Deim Balázs)

Ezek a szimbólumok azt jelzik: közünk van a kereszténység felvétele előtti magyar történelemhez, érdekel bennünket, hogy honnan jöttünk. A magyar őstörténet jelenléte erős a mában, aminek az is oka, hogy az európai kultúra nagyra értékeli a múltat. A régiség­kereskedők a tanúi annak, hogy az elmúlt időknek pénzben kifejezhető értéket tulajdonítunk.

A kezdetek mindig érdekelték az embereket. Ünnepeljük a születés­napunkat, a karácsonyt, a keresztény vallás-világ­látás születés­napját. Intézmények ünneplik az alapításuk év­forduló­ját, települések azt, hogy az ősi iratokban mikor fordult elő a nevük először. Ismert gondolat, hogy a kezdet meghatározza a kifutást, a jövőt. Ha a mai magyar közösség történetének kezdetére gondolunk, jól állunk. Álmos, Árpád és Szent István három olyan név, amely megalapozta a magyarok későbbi történelmét. Álmos fejedelem vezetésével jött létre annak az államiságnak a csírája, első megnyilvánulása, amelyben ma is élünk. A magyar állam alapjait az ő idején tették le. Árpád nevéhez a honfoglalás kötődik. Az az esemény, amikor megtaláljuk mai lakó­helyünket. Szent István idején az ország betagozódott az európai kulturális rendszerbe, amelynek máig a része vagyunk. Ez a nyugati civilizáció. Ezzel a három történelmi személyiséggel három fontos szempont jelent meg: az államisá­gunk, a lakó­helyünk és a civilizációs hova­tartozásunk. Ennyi azonban nem elég.

A magyarság lovas nomád népként foglalta el a Kárpát-medencét, de mikor és hol lettek nomádok? A nyelvészek azt mondják, hogy a magyar nyelv nagyjából 2500-3000 éve önálló. Azaz, a nyelv­rokonainktól ennyi ideje szakadtunk el, s éli nyelvünk a saját életét. Ez a 2500-3000 év azt is jelenti, hogy a magyar Európa egyik legrégebbi önálló nyelve. Ha idevesszük, hogy nagyjából 1200 év magyar történelme ismert, jogos a felvetés, hogy közben mi történt a magyarul beszélők közösségével?

A magyarság nem az ősködből emelkedett ki, s talált magának országot.

Az a baj, hogy a történeti források nagyjából a 9. század közepéig, azaz a honfoglalást megelőző ötven évig „látnak” vissza. Ennél korábbra szeretnénk tekinteni. Már a 19. században felmerült, hogy ha a történettudomány nem lát messzebb, akkor más tudományágak kipótolhatják a hiányosságokat. E tekintetben a nyelvészet és a régészet, majd az antropológia és legújabban a genetika ad izgalmas eredményeket. Ennek következményeként az őstörténet lassan egy évszázada interdiszciplináris kutatási terület. Mivel minden tudományág a saját kérdéseire ad választ, a különböző válaszokat össze kell hangolni. Ehhez módszertan kell. Illetve minden tudományágnak a legjobb anyagát kellene a közösbe betenni, és ki kell találni, miként tudunk hidat verni a területek közé.

A magyar őstörténet-kutatás rákfenéje, hogy ez a módszertan nincs igazán (jól) kidolgozva. Mire lenne szükség? „Arra, hogy legyen valamilyen, legalább többé-kevésbé kipróbált módszer a kezünkben, hogy a különböző tudományterületek eredményeit ho­gyan tudjuk együttesen használni. Mondok egy példát. Egy festményt vizsgálhat a művészettörténész, alapvetően nyilván az ábrázolás és annak módja szempontjából. De kutathatja egy törté­nész a festőnek és környezetének vagy a mű keletkezésének a történe­tét. És persze elemezhető a festékek összetétele kémiai szempontból vagy éppen maga a vászon is. A kérdés az, hogy a vászon jellegéből hogyan következtethetünk a kép mondanivalójára. A példa talán nagyon távolinak tűnik, de valójában erről van szó” – indokolta a módszertan jelentőségét Sudár Balázs.

A történettudomány is alaposan újragondolta a korszakkal kapcsolatos eredményeit, meglátásait. Napjainkban másként lát­juk a korszakkal kapcsolatos forrásainkat. Ezeket a dokumentumokat radikálisan újra kell olvasni, mert sok esetben nem érvényesültek a történettudomány alapvető kutatási módszerei. A szövegeket gyakran nem történészek elemezték, és a szövegeket gyakran nem történettudományi szempontok alapján értékelték. Azaz nem szakszerűen dolgozták fel az írott forrásokat.

Nem szakmában pallérozódott elmék dolgoztak történettudományi szakmai kérdéseken.

Előfordul, hogy egyes szövegeket környezetükből kiszakítva értelmeznek. Ez indokolja a radikális újraolvasást.

A szakemberek három őstörténeti forrás­csoportra szoktak hivatkozni. Az egyik leg­jelentő­sebb forrás a bizánci eredetű De administrando imperio (A birodalom kormány­zá­sáról), amelyet Bíborban­született Konstantin császárhoz kötünk. Ez a 10. század közepén született írás a korai magyar történelem egyik leg­jelentősebb forrása. A másik ilyen csoportot a muszlim források képezik, amelyek közül a leg­fontosabb a Dzsajhání-hagyományként ismert szövegcsalád. A harmadik forrás­csoport a magyar krónikás hagyomány. Fontos tanulsággal szolgál, hogy a késő Árpád-korban született írások szerzői mit gondoltak az Árpádokról háromszáz év távlatából. Anonymus, Kézai krónikája és a Krónika­szerkesztmény néven ismert mű tartozik ebbe a körbe.

A Dzsajhání-hagyomány szerint leírt magyar néprész a volgai bolgároktól nyugatra élt, és roppant erős hadsereggel rendelkezett. A szöveg tulajdonképpen arról szól, hogy létezik a bolgárok mellett egy erős hadsereg, amelyikre figyelni kell – a többi csak spekuláció a keleten maradt magyarok létszámáról. Az átértelmezésből fakadó nyereség azonban jelentős, hiszen a szétszakadó magyarságnak a keleti szárnyáról tudunk meg alapvető információkat. Róluk eddig semmit sem tudtunk. (Forrás: Sudár Balázs)

B. Szabó János történész kollégával közös kutatásaik szerint a Dzsajhání-hagyományként emlegetett forráscsoportnak, amely­nek nem maradt fenn kézirata, csak részleges fordításait, átiratait ismerjük, a földrajzi horizontja alig terjed túl a Volgán, a szövegek történeti kontextusa pedig a 9–10. század fordulójára utal. Így tehát valójában egy keleten maradt magyar néprészről szól, nem Árpád honfoglalóiról, akik ekkor már a Kárpát-medencében voltak. Ez azt jelenti, hogy az eddigi történeti értelmezéssel ellentétben ezek a szövegek nem a honfoglalókra és nem Etelközre vonatkoznak. Vagyis a Dzsajhání-hagyomány egész egyszerűen nem a honfoglaló magyarok előtörténetének a forrása. A három forráscsoportból tehát ezt ki kell venni a közvetlen magyar őstörténetből. A leírt magyar néprész egyébként a volgai bolgároktól nyugatra élt, és roppant erős hadsereggel rendelkezett. Azért írt róluk Buharában Dzsajhání, aki miniszter volt, mert érdekes volt számukra, hogy a magyarok mit csinálnak a velük szövetséges bolgárok hátában.

Ennek a szövegnek az alapján gondolták sokáig, hogy a magyarok állama kettős fejedelemség, sőt szakrális királyság lehetett. B. Szabó és Sudár úgy látja, hogy egyfelől a leírás nem a mai magyarok elődeire vonatkozik, másfelől pedig a szövegben valójában nem egy ilyen bonyolult államrendszerről írtak. Egyetlen fejedelemről van szó, akit Gyulának hívtak. A másik dolog a keleti magyarok létszáma: húszezres hadseregről írtak, de a szöveg tulajdonképpen arról szól, hogy létezik a bolgárok mellett egy erős hadsereg, amelyikre figyelni kell – a többi csak spekuláció a keleten maradt magyarok létszámáról. Az át­értelmezés­ből fakadó nyereség azonban jelentős, hiszen a szét­szakadó magyarság­nak – akikről eddig semmit sem tudtunk – a keleti szárnyáról tudunk meg alap­vető információkat.

Nem biztos, hogy a honfoglalóké volt a jelentősebb csoport.

Ahogy publikációikban, úgy közös könyvükben is a szerzők a magyarok korai történetét visszahelyezik abba a keretbe, amelyben az egyedül értelmezhető: a lehető legszélesebb értelemben felfogott sztyeppetörténetbe. Megközelítésmódjuk: a megcsontosodott tételek alapos körüljárása, újragondolása, a bizonyítékok gondos mérlegelése, korábban elhanyagolt összefüggések figyelembevétele és számos új ötlet felvetése, mely írásaikat izgalmassá és megkerülhetetlenné teszi. Szemléletmódjuk szerint a magyarság korai története nem magyar belügy, hanem Eurázsia történetének szerves része, és nemzetközileg releváns tudományos kérdés.

A De administrando imperio néven ismert bizánci összeállítás Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár államelméleti műve, amelyet fiának, a későbbi II. Rómanosz császárnak címzett. Ez a mű a magyar őstörténet egyik legfontosabb történeti forrása. A szöveg 38. fejezetének első 53 sora foglalkozik a magyarokkal. A szöveg magja 900-910 körül született, amelyet 940-950 körül jelentősen kibővítettek. A korai magyar történelemre vonatkozó rész valószínűleg a 9. század végén íródott. B. Szabó János és Bollók Ádám bizonyította be, hogy nagyon is elképzelhetők azok az események, amelyeket eddig itthon kétségbe vontak. Levedi lemondását a fejedelemmé választás lehetőségéről például többen kitalációnak tartották, mondván, egy sztyeppei fejedelem nem viselkedik így. Pedig könnyen elképzelhető, hogy amikor a kazár kagán (királyi rangú vezető – a szerk.) a magyarok fejedelmének akarja kinevezni Levedi törzsfőt, azt ő valóban nem fogadta el. Ezt eddig elképzelhetetlennek tartották, holott példák igazolják, hogy hasonló helyzetek előfordultak más népeknél. Az új kutatások fényében úgy tűnik, hogy a szöveg nem tartalmaz olyan állítást, amely ne lenne hihető. Akik eddig hihetetlennek tartották ezt, azok talán nem ismerték kellő­képpen a korabeli közeget. A sztyeppei népek életmódjának, történetének a megismerésében a magyar kutatás rettenetesen el van maradva. Bollók Ádám és B. Szabó János könyvének (A császár és Árpád népe – A korai magyar történelem legfontosabb 10. századi bizánci forrásáról – a szerk.) állítása: amit a forrásban leírtak, nem biztos, hogy igaz, de hihető. Érdekes módon a szövegben csak a magyar–kazár kapcsolatokról van szó, ami felveti annak lehetőségét, hogy kazár származású ember volt az informátor.

A könyv a bizánci eredetű De administrando imperio magyarokkal kapcsolatos adatait vizsgálja történeti megközelítésből, a nemzetközi kutatásban az elmúlt évtizedekben elért újabb eredményekre építve. A kötet a korai magyar történet egyik meghatározó szakaszának új, elsősorban az egykorú írott forrásokra szorosan támaszkodó interpretációját nyújtja.

Az előbbiek alapján jogosan merül fel a kérdés, hogy a késő Árpád-korban született források – Anonymus, a Kézai-krónika és a Krónikaszerkesztmény – mennyire hihetők?

„Nehéz kérdés. A történettudomány jó ideje alapvetően hiteltelennek tartja ezeket a szövegeket, illetve úgy gondolja, hogy elsősorban a saját korukról vallanak, nem pedig a honfoglalás időszakáról. Másrészt a kutatók lépten-nyomon felhasználják a leírtakat, hiszen a forráshiányhoz képest ez mégiscsak valami. Érdekes annak a története is, hogy hogyan váltak e művek »páriává« a történettudományban: nem csupán szakmai okokra, hanem tudománypolitikai vagy egyenesen politikai szempontokra is figyelnünk kell” – felelte Sudár Balázs, aki szerint gyakran hangoztatott érv például, hogy a szerzőknek sok száz évvel az események után nem lehetett valós tudásuk a honfoglalásról, mert a népi emlékezet nem tud áthidalni ekkora időtávot. Ez minden bizonnyal így is van, de itt nem az egyszerű emlékezet­határról van szó, hiszen egy alap­vetően szóbeli világban az emléke­zés­nek voltak „szakemberei”: az ének­mondók. A sztyeppei népek ének­mondásából kitűnik, hogy meg­lepően hosszú ideig meg tudták őrizni az események emlékét, amennyiben a közösség együtt maradt, és volt értelme az emlékezés­nek. Márpedig az Árpádok esetében éppen ez a helyzet. Ezért Sudár Balázs optimistáb­ban tekint a krónikákra, és rengeteg kutatási lehetőséget lát bennük.

Sokan úgy képzelik, mintha a magyarság mindig is létezett volna. Ugyanakkor a sztyeppei párhuzamok, népalakulások mást mutatnak. Inkább „sztyeppei legóról” beszélhetünk, ahol különféle kockák vannak, összeállnak, majd szétesnek, majd valaki megint épít valamit, ugyanazokból a kockákból. Azaz, egy nép alakulása-formálódása nem egyenes vonalú, nem etnikai alapú – az országnak van népe, nem a népnek országa, vázolja a történész. Az egész a hatalomról, a tehetséges vezetőről szól, a fogyásról és a bővülésről. A magyarok egyik fele például nyugatra költözik, a másik keleten marad. Ezek a részek tartják egymással a kapcsolatot, erről a bizánci források is írnak. Azért indult keletre Julianus barát, hogy megtalálja a keleten maradt magyar néprészt.

A történész szerint az Árpádokkal rengeteg „baj van”. Először is fogalmunk sincs, melyik törzsből származnak. Képletesen szólva: nem tudjuk, hogy amikor a hét vezér Árpádot pajzsra emelte, akkor hatan emelték, mert Árpád volt a hetedik, vagy heten emelték és akkor Árpád a nyolcadik, valamiképpen „kívülálló”.

Az viszont biztosnak látszik, hogy a magyaroknak korábban nem voltak uralkodóik, nem egy főnök vezetése alatt álltak, ezt mondja a magyar és a bizánci hagyomány is. Ehhez képest az Árpád-háznak van egy uralkodói hagyománya, miszerint ez a család egy régi királyi házból származik. Ennek egyébként volna értelme: a környéken akkoriban nem voltak olyan országok, amelyeket az Árpádok le tudtak volna másolni, nekik az országépítői és országvezetői tudást össze kellett valahol szedniük. A sztyeppetörténet alapján az nem úgy megy, hogy valaki magától nagyon ügyes és megoldja. Ellenkezőleg: menekült királyfiak, hercegek, miniszterek rendeznek össze közösségeket, hoznak létre országokat a magukkal hozott tudás birtokában.

Egyre többször vetődik fel az a kérdés, hogy beszélhettek-e magyarul a Kárpát-medencében a honfoglalás előtt? Sudár Balázs szerint ennek megválaszolására egyszerűen nincsenek forrásaink. Még a 12–13. századi Magyarországgal kapcsolatban is csak halványan sejtjük, milyenek a nemzetiségi, nyelvi viszonyok. Amikor azt mondjuk, hogy a magyar nyelvet „Árpádék hozták a Kárpát-medencébe”, az a magyar politikumnak és a magyar nyelvnek egy önkényes összekapcsolása, amit persze kizárni sem lehet. Ugyanakkor egyedülálló, hogy Európa közepén, egy teljesen idegen nyelvi közegben, „bevándorlóként” létezik a mi nyelvünk.

A magyarság történetében az eseményeket 850 előtt egyszerűen nem látjuk. A régészet, a nyelvészet, az antropológia és a genetika hogyan segítheti a múlt jobb megismerését? Eljuthatunk-e a korábban említett, 3000 évvel ezelőtti időszak közelébe, amikor önállósodni kezdett a magyar nyelv, vagy ez tudománytalan kérdés?

Hogy beszélhettek-e magyarul a Kárpát-medencében a honfoglalás előtt, arra nincsenek forrásaink, ám az egyedülálló, hogy Európa közepén, egy teljesen idegen nyelvi közegben, „bevándorlóként” létezik a magyar nyelv. (Feszty-körkép, részlet)

„A társtudományok a saját kérdéseikre adnak egyre pontosabb válaszokat: a nyelvészet a nyelvi kapcsolatokat tárja fel egyre pontosabban, a régészet a tárgyi kultúra vagy éppen a temetési szokások kapcsolati hálóját látja, az archeogenetika pedig előbb-utóbb megírja az emberiség genetikai történetét. Ezek az eredmények az emberi közösségek különböző aspektusait világítják meg. A történettudomány arra keresi a választ, hogy mi történt az emberi közösségekkel. Mivel az őstörténet természetéből fakadóan forrás­hiánnyal küzd – nemcsak nálunk, hanem minden nép esetében –, kellő körültekintéssel felhasználva, a társtudományok eredményei komoly segítséget nyújthatnak” – jelzi Sudár Balázs történész, hogy számos kérdésre kell még választ adni.•