A legfejlettebb ipari országokat tömörítő OECD az emberiség anyagfelhasználásának trendjeiről szóló jelentésében kimutatta, hogy 2060-ra a 2011-es 79 giga­tonnáról várhatóan 167 gigatonnára nő. Eközben az em­­beriség létszáma is nőni fog (az előrejelzések szerint másfélszeresére), de közel sem ilyen ütemben. Vagyis az egy főre jutó anyaghasználat jelentősen nagyobb lesz. Az anyagfajtákat tekintve a legnagyobb arányú (2,5-szeres) növekedés a fémeknél várható, a biomassza, a fosszilis tüzelőanyagok, illetve a nem fémes ásványok felhasználása kisebb mértékben fog nőni – jóllehet ezek növekedése is meghaladja a populáció becsült gyarapodását.

Az anyaghasználat növekedéséért főként az építkezések felpörgése lesz a felelős – és már felelős napjainkban is. A 2017-es anyag­fel­használás­ban az építőanyagok (a homok, a sóder és a zúzott kő) adták a felhasznált anyagok tömegének 32 százalékát, ezzel ez a legnagyobb részarányú kategória a jelentésben. Csak Kínában az építőanyagok fel­hasz­ná­lása a 2011-es 18 gigatonnáról 2025-re 24 gigatonnára fog nőni, majd stagnálni kezd, és 2060-ra várha­tóan 23 gigatonnára csökken.

A bányászat – vagyis az építőanyagok nagy részének kiterme­lése – részaránya a globális gazdaságban továbbra is messze meg fogja haladni az újrahasznosításét. Az előrejelzések szerint az építő­iparban, illetve a közművek területén 2,6-szeresére nő az újra­hasznosítás részaránya a 2011-es szinthez képest 2060-ig, de az új építőanyagok kitermelésének növekedésével így sem fogja tartani a lépést.

Naponta 45 kiló anyag személyenként

Az anyagfelhasználás szorosan összefügg az egy főre jutó nemzeti össztermékkel. Ez nem meglepő: a gazdagabb országok többet építkeznek, azt pedig már láttuk, hogy az anyag­fel­haszná­lás fő hajtóereje az építőipar. Az OECD meglehetősen optimista az egy főre jutó gazdasági teljesítmény növekedésével kapcsolatban: arra számítanak, hogy 2060-ra a globális jövedelem az OECD-tagországok egy főre jutó jövedelméhez fog konvergálni (ami 2,7-szeres növekedést jelent).

2011-ben 33 kilogramm anyagot használtunk fel minden egyes emberre vetítve – naponta. Ez a mennyiség 2060-ra 45 kilóra fog nőni. Vagyis például egy tízmillió lakosú országban 45 × 365 × 10 000 000 kilogramm anyagot fognak felhasználni, ennek jelentős része építőanyag lesz. Eközben az emberiség anyagfelhasználása némileg hatékonyabbá válik. Az anyagintenzitás (annak a mérőszáma, hogy egységnyi termék vagy szolgáltatás elő­állításá­hoz mekkora tömegű anyagra van szükség) a technológiai fejlődés révén 1980 és 2017 között 1,1 százalékkal csökkent, és 2060-ig újabb 1,3 százalékos csökkenés várható. Ez azonban édeskevés lesz a kirobbanóan növekedő anyagfelhasználás ellensúlyozásához.

2060-ban az anyagok kitermelése és feldolgozása az üvegházhatású gázok globális kibocsátásának 21 százalékát fogja eredményezni. Csupán a cementgyártás 9 százalékért lesz felelős, és ehhez jön még 12 százalék az olyan kulcsfontosságú fémek bányászatából, mint a vas, az alumínium, a réz, a nikkel vagy az ólom (természetesen ezeket nem csak az építőiparban használnák).

E kissé hosszúra nyúlt bevezetőre azért volt szükség, hogy megértsük, milyen nagy szerepük van az anyagoknak, és ezen belül is főként az építőanyagoknak a fenn­tartható­ságban, az ipar környezeti terhelésének csökkentésében, illetve a klíma­védelmi célok meg­valósít­hatósá­gában. Ennek ellenére a fenn­tartható építő­­anyagok­ról és építési technológiáról sokkal kevesebb szó esik, mint az épület­­üzemelte­tés környezeti terheiről. Lépten-nyomon energia­­semleges házakról, nulla kibocsátású épületekről hallani, de az kevésbé van a köz­tudatban, hogy az üzemeltetés környezet­barátsága el­képzelhe­tetlen a meg­felelő építési technikák nélkül, illetve az épületek környezeti terhelését – más termékekhez hasonlóan – a teljes életidő alatt kell vizsgálni, beleértve az előállítást is.

Az építkezés szükségszerűen terheli a környezetet

„Az építésnek nagyon nagy jelentősége van, például a teljes szénkibocsátás szem­pontjá­ból. Bár a teljes építési emisszió meghatározásához nagyon komplex számítá­sokra van szükség, azt már biztosan tudjuk, hogy az épületek előállításának igen nagy az energia­igénye, és így a környezeti lábnyomuk is nagy – mondja Barta Zsombor, a Magyar Környezet­tudatos Építés Egyesület elnöke és a Greenbors Consulting Kft. alapító partnere. – A mi éghajlati övünkben elő­szeretettel használt építő­anyagoknak (beton, vas­beton, acél, tégla) pedig kiemelten magas a környezeti lábnyomuk.”

Az építőipar környezeti terhelésének csökkentése a szakértő szerint komplex gondol­kodás­módot igényel. Az építő­anyagok esetén egyszerre kell előtérbe helyezni az újra­haszno­sítást, illetve a kisebb környezeti hatású anyagok használatát. A klasszikus, jellemzően bányászott alapanyagokból gyártott építőanyagokat esetenként helyettesíteni lehet fenntarthatóbb alapanyagokkal. Meglepően nagy és összetett épületeket is meg lehet valósítani például faszerkezetek segítségével. Akár sokemeletes házakat is lehet építeni úgy, hogy csak a ház magja (a központi torony, amelyben a lépcsőházak és a liftaknák vannak) épül vasbetonból, a többi szerkezeti elemek fából készülnek.

Ugyan­akkor nem feltétlenül fenn­tarthatóbb, környezet­bará­tabb az építőanyag attól, hogy fából van. Észak-Amerikában jóval gyakrabban építik a családi házakat könnyű­szerkezetes faanyagból, mint téglából. Csakhogy sokan megkérdőjelezik e technológia fenn­tartható­ságát, hiszen egyrészről e könnyű­szerkezetes házak építéséhez használt rétegelt fa­pane­lek sokszor az eső­erdőkből származnak, amit legkevésbé sem neveznénk környezet­­barátnak, másrészről az egyszerűbb könnyű­­szerkezetes házak élettartalma is lényegesen rövidebb. A fa mint építőanyag felhasználása, ha nem törődünk a faanyag eredetével, akkor nem szól többről, mint a környezet­károsítás kiszervezéséről a fejlett felvevőországok határain túlra, leginkább egy másik kontinensre.

Az építkezés, bármilyen modern technológiákkal, anyagokkal is valósítják meg, bizonyos fokú környezeti terheléssel mindenképpen jár. Ennek időarányos mértékét főként úgy csökkenthetjük, ha hosszú távra tervezünk. Ha egy már felépített házat akár több száz évig is használni tudunk, akkor értelemszerűen nem kell újat építeni helyette, ezzel megspóroljuk a bontás, a hulladék­kezelés és az újbóli építkezés környezeti lábnyomát. Csakhogy jelenleg nem a hosszabb élettartamú épületek tervezése-építése a jellemző trend.

„A modern, kereskedelmi céllal megvalósított épületeket jellemzően aránylag rövid életciklusra tervezik. Egy a múlt század hat­vanas-hetvenes éveiben épített irodaház például sok esetben mára teljesen elavulttá vált, és a teljes elbontása anyagilag sokszor előnyö­sebb, mint a megtartása. Amikor pedig elbontják ezeket az épületeket, általában a bontott anyagot kevéssé lehet vagy szokták újrahasznosítani – magyarázza Barta Zsombor.  – Egyebek kö­zött ez utóbbi problémán segíthet a moduláris építészet, amikor például az alkotó­elemeket már eleve úgy tervezik és gyártják, hogy elbontás esetén azok újra­­fel­hasz­nál­ha­tók legyenek.”

Környezettudatosság = drágaság?

A rövidebb életciklus nem szükségszerű, a modern építési tech­noló­giákkal ugyanúgy lehet akár több száz évig álló épületeket emelni, ahogy régen. Ugyanakkor az építészet, illetve az építőipar sem tudja kivonni magát a jelenlegi ipari trendek alól, és számos használati cikknél tetten érhető, hogy a gyártók rövidebb életidő­vel számolnak a tervezéskor. Ez nem feltétlenül a sokszor emlegetett tervezett elavulás következménye, tehát a tervezőknek általában nem céljuk az, hogy a termék gyorsan elavuljon vagy tönkremenjen. Viszont a kényszerek mégis nemritkán ezt eredményezik.

E kényszerek egyrészről a megrendelőktől érkezhetnek, akik sokszor gyorsan akarnak olcsó épületeket birtokba venni vagy to­vább­értékesíteni. Vagyis gyakran kisebb súllyal esik latba az alapanyagok és technológiák kiválasztásában az ökológiai szemlélet, jóval fontosabbak a költségek és a határidők. Márpedig a fenntarthatóság, az alacsonyabb környezeti terhelés ritkán találkozik az alacsonyabb beruházási költségekkel; még akkor is, ha az épület több évtizedes életideje alatt e költség­különbség legalábbis csökkenthető.

Barta Zsombor azt is elmondta, hogy a környezet­tudatosabb, fenn­tarthatóbb építőanyagok általában magasabb minőségű ter­mékek, amelyeket ma még talán nem gyártanak olyan nagy mennyiségben, mint a hagyományos építőanyagokat. Emiatt e termé­kek vagy szolgáltatások első ránézésre ténylegesen lehetnek drágábbak is, de az árkülönbség oka a kisebb környezeti terhelés is lehet. A fenntartható épített környezet hosszabb időt­álló­ságot is jelent, ezt viszont csak minőségi alapanyagokkal lehet elérni. A magas minőségű anyagok pedig leginkább a felső piaci szegmensben találhatók meg.

„Ha az épületek teljes életciklusát vesszük, és feltételezzük, hogy az épületeket valóban sok évtizedig vagy akár száz évig is használni fogják, akkor a beruházási költségek különbsége az alacsonyabb üzemeltetési költségek és a hosszabb élettartam miatt eltűnik, sőt a korszerűbb technológiával épített ház már így olcsóbb is lesz – érvel Barta Zsombor. – Olcsó húsnak híg a leve. Vagyis sokszor elő­fordul, hogy az olcsóbb alap­anyagokból, elavult eljárások­kal épített házat sokkal hamarabb le kell bontani. Ezzel nemcsak az idő­arányos költségei lesznek magasab­bak, de a környezeti terhelése is súlyosabbá válik, a felhasznált plusz anyagok, illetve az energia­igény miatt.”

Az esetlegesen magasabb beruházási költségek miatt kérdés, hogy azok az építtetők, akik környezet­tudatos építési megoldáso­kat választanak, miért tesznek így. Vajon a majdani energiameg­­taka­rítás vezeti őket, esetleg a Föld jövőjéért aggódnak, vagy a pro­jekt PR-értékét kívánják kihasználni. Egyik szempont sem elítélen­dő, ugyanakkor fontos ismerni a beruházók motivációit, hogy az iparág szereplői minél hatékonyabban tudjanak együttműködni.

Az iparági szakértő véleménye szerint a szempontok mindegyike megjelenik a beruházók döntései mögött, általában egyszerre. Arra felhívja a figyelmet, hogy a fenntarthatósági szempontok integrálása az építési szférában más – kisebb beruházást igénylő – ipar­ágakhoz képest lassabb ütemű. Emellett a legkörnyezetkímélőbb megoldás az lenne, ha nem épülnének új, zöldmezős épületek, hanem a régieket újítanák fel.

Az út elején járunk

Ugyanakkor ez az opció nyilvánvaló üzleti érdekeket is sérthet. Végső soron hiába tud egy teljesen új építésű épület környezet­tudatosan és energia­hatékonyan üzemelni és működni, de annak az össz­környezeti lábnyoma valószínűleg akkor is magasabb lesz, mintha egy régi épületet használnánk tovább, így nem építkeznénk. Ennek az a fő oka, hogy maga az építkezés rengeteg energiát, anyagot és nem utolsó­sorban területet is „fogyaszt”.

Viszont az építőipar mindenhol a világon a gazdasági termelés jelentős hányadát adja – Magyarországon pedig különösen nagy részét –, ezért a döntéshozók, illetve a nagy befolyással bíró piaci szereplők részéről nem vetődik fel komolyabban az építési projektek leállítása. Marad tehát az új épületek építésének fenn­tart­hatóvá és kevésbé környezet­szennyezővé tétele.

„Az építőipar környezet­tudatossá tételében Magyar­országon és az Európai Unió más tag­államai­ban is még nagyon az út elején járunk – mondja Barta Zsombor. – Azt már tudjuk, hogy mekkora hatást gyakorol az öko­szisztémára, mekkora a környezeti lábnyoma. Azt azonban még keressük, hogy pontosan mit kellene ezzel szemben tenni, és így az igazán fenn­tartható megoldások, illetve az átfogó szemlélet­váltás csak igen lassan gyűrűznek be.”

E begyűrűzést leginkább a korszellem és a majdani használók elvárásai, illetve a köz­vélemény formálódása gyorsíthatja. Nem arról van szó, hogy a tudományos fantaszti­kum világába tartozó, a környezetre megterhelést nem jelentő épületeket rendelnek a megrendelők, de a radikális megoldások mellőzésével egyre több olyan elemen módosítanak, amelyek költség­vonzata még belefér a meg­engedhetőnek ítélt keretbe, ugyanakkor esetleg a majdani vevő vagy bérlő megelégedésére szolgálhat.

A zöld építési megoldások egyik legfontosabb hajtóereje a kereskedelmi ingatlanoknál tehát a megrendelők vagy a nagy bérlők elvárása. A legnagyobb, sokszor multinacionális cégeknek egyre jobban figyelniük kell a róluk kialakuló képre, éppen ezért feltételül szabják, hogy az általuk használt iroda­épületek, ahol csak lehet, e szellemben épüljenek, és ennek bizonyítékait már a tervezés, illetve majd a kivitelezés során is fel tudják mutatni. Ez az elvárás (amit angolul stakeholder needsnek, vagyis az érintett felek igényeinek neveznek) nem egyszerűen cinikus marketing a részükről. Amikor egy cég elég nagyra nő, a vállalati struktúrán belül is megjelennek azok az igények, amelyek a cég működésének társadalmi értelemben is jobbá tételét kényszerítik ki. Az igazán sikeres cégek felső­vezetésében megjelenik a társadalmi felelősség tudata, és az alkalmazottak is hatékonyabb munkára késztethetők, ha büszkék a vállalatra, és azt érzik, hogy az jobbá próbálja tenni a világot.

Ám nem lehet elhallgatni azt sem, hogy az efféle zöld projektek rendkívül jó reklámnak is számítanak a fogyasztók felé. Bármi is a fő motiváció, a lényeg az, hogy ez az igény megjelenik a bérlők – főként a külföldi érdekeltségű, egész irodaházakat elfoglaló cégek – részéről. Ők a jól megindokolt fenntartható megoldásokért hajlandók magasabb árat fizetni, így már az építőnek is megéri, hogy erőforrást fektessen a környezet­barátabb tech­noló­giákba. De az építési befektetők között is vannak külföldi tőkealapok, amelyek hosszú igény­listával rendelkeznek, és azok teljesülése esetén van lehetőség arra, hogy befektes­senek egy építési projektbe. Ezeknek az igény­listáknak lényeges eleme a környezet­tudatosság, amelyet adatokkal, dokumentumok­kal kell igazolni.

Kémény­effektus az előtérben

Az építés elmozdulását a fenn­tarthatóság felé – meglepő módon – a 2008-as ingatlan­piaci válság is előmozdította. Akkor jelentősen megnőtt a verseny az építtetők között, hiszen hirtelen megcsappant az új és nagyobb irodaterületet kereső potenciális bérlők száma. Emiatt egyre fontosabb lett számukra, hogy az épületeikkel minél jobban kitűnjenek a tömegből, és olyan tulajdonságokat kínáljanak az ügyfeleknek, amelyek különlegesnek és kívánatosnak számítanak.

Az igények, elvárások tehát mindinkább teret nyernek az épí­tési piacon. De vajon hozzá­férhe­tők-e a valóban fenn­tartható technológiák?
„Az anyaghasználatra különösen igaz az, hogy a fenntarthatóság felé törekvés legelején járunk, a klasszikus építőanyagok még mindig dominálják a piacot. A nemzetközi minősítési rendszerek inkább azt díjazzák, hogy ha már az adott épületet konvencionális építő­anyagok­ból építik, akkor az építő­anyag gyártója rendelkezzen például egyfajta környezet­irányítási rendszer­minősítéssel, vagyis a működése során kevésbé terheli a környezetet – mondja Barta Zsombor. – Már létezik olyan építő­anyag-tanúsít­vány is, amely az anyagok egész élet­ciklusát is figyelembe veszi (EPD-tanúsítvány). (Környezet­védelmi termék­nyilatkozat – Environmental Product Declaration; EPD – a szerk.) Vagyis ma már iparági elvárássá vált a tudatos anyagválasztás.”

Ahogy semmilyen más ipari szektorban, úgy az építőiparban sem lehet univerzális, mindenhol egyformán érvényes receptet adni a fenntarthatóságra, emeli ki az egyesületi elnök. Mindenhol a helyi adottságoknak megfelelően kell építőanyagot, technoló­giát és gépészeti megoldást választani. Már az épület passzív tulajdonságainak okos meg­választá­sá­val is jelentős sikereket lehet elérni, és csökken­teni a környezeti lábnyomot. Például a ház megfelelő tájolásával és a passzív építészeti technológiákkal (tájolás, árnyé­ko­lás, szoláris nyereség, szellőzés stb.) akár 30 százalékot is meg lehet takarítani a későbbi hűtési és fűtési energiafelhasználáson.

Van Budapesten is olyan irodaépület, ahol a kémény­effektust használják ki a szellőz­tetésre és lég­kondicioná­lásra: a közös használatú terek levegőjét a tető­ablakok tudatos nyitásával-csukásá­val passzív módon lehet keringetni, ami szinte szükség­telenné teszi a lég­kondicio­nálást. Egy konkrét iroda­épületnél az építtető nem kiadásra vagy értékesítésre, hanem saját magának építette az épületet. Ebben az esetben az építtető a saját későbbi költsé­geit tartotta szem előtt, amikor innovatív építészeti meg­oldásokkal alapozta meg a későbbi energia­­hatékonysá­got. A sikeresség utó­köve­tés­sel is bizonyságot nyert, hiszen az épületet egészen kis rezsivel lehet most fenntartani.

Az ilyen megoldások csak akkor valósulhatnak meg, ha az építész, a gépész és a projekt minden résztvevője leül, és megpróbálják rendszerszinten átgondolni az egész épületet, és azonosítani azokat a pontokat, amelyeken beavatkozva nagy hatást gyakorolhatnak az épület fenn­tarthatóságára. Ehhez azonban az kell, hogy a megrendelő részéről meg­legyen az igény. Barta Zsombor szerint, ha a meg­rendelő csak a klasszikus idő- és költség­igénye­­ket tartja szem előtt, akkor a tervezők és kivitelezők olyan épületeket fognak alkotni, amelyek a feltételeknek megfelelnek, de semmi egyéb innovatív vagy környezet­­tudatos megoldást ne várjunk az ilyen épületektől.

„A valóban fenntartható építőanyagok térnyeréséhez tényleges paradigmaváltásra, az egész szektor működési rendszerének újra­gondolására lenne szükség. És ott már fel kellene tenni azokat a kérdéseket is, hogy valóban szükség van-e egyik vagy másik (újonnan) tervezett épületre – érvel Barta Zsombor. – Az előrejelzések azonban nem erre mutatnak. Az OECD-jelentésből is kiderül, hogy az egy emberre vonatkoztatott anyag­használat csak nőni fog a következő évtizedek­ben. A baj az, hogy e trendeket globálisan nem látjuk megfordulni, miközben a nyugati világban egyre több szó esik a fenn­tarthatóság­ról. Radikális váltásra van szükség a terület- és anyag­használatot illetően az egész világon.”•