2017. május 8.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Vastaps, galambok, siker

„Az a legnagyobb siker egy kutató életében, ha olyan dologról mond újat, ami nagyon egy­szerű, hiszen az egyszerű dolgokról már min­denki mindent tud, vagyis azt hisszük, hogy mindent tudunk” – nyilatkozta magazinunk­nak Vicsek Tamás fizikus, akit Berényi Antal szegedi agykutató ajánlott figyelmünkbe. Az akadémikussal Távol-Keleten több alkalommal is előfordult, hogy őszintén elcsodálkoztak, amikor megtudták, ő az a Vicsek, akiről a modellt elnevezték. És maga még él?! – kérdezik őszintén. Él, és újabb terveket sző.


Aki kicsit is érdeklődik a jelen hazai tudományos eredményei iránt, tudja, mivel foglalkozik. De honnan indult?

– Édesapám esztergályosként dolgozott, de az volt az álma, hogy egyszer fizikus lesz belőle. Végül repülőmérnökként végzett, ám ennek a pályának volt egy bökkenője: Magyarországon nem volt jelentős repülőgépgyártás. Nem bontakozhatott ki ezen a pályán. Ahol igazán otthon érezte magát, ahol álmainak élhetett, az a második emeleti budapesti lakásunk egyik icipici helyiségében kialakított műhelye volt. Gyerekkoromban tágra nyitott szemekkel figyeltem a munkáját. Gimnazista koromban együtt mentünk a József Attila Szabadegyetem előadásaira, ahol (ingyen) olyan előadókat hallgathattunk, mint a fizikus Marx György vagy a matematikus Rényi Alfréd. Hatalmas inspirációt jelentettek számomra.

Mit kapott a magyar közoktatástól?

– A fizika mellett a biológia is érdekelt – halakat tartottam, eső után szalamandrákat gyűjtöttem. A biológia volt a zsigeri vonzalom, de a korszellem az atomfizika felé terelt: a szovjet filmek főhőse az atomfizikus volt. Érdekes módon, az első atomfizikáról szóló könyvemet ugyancsak az édesapám adta. A magyar közoktatástól nagyon sokat kaptam, de nem a megszokott módon. Meghatározó élményem a Radnóti Miklós Gimnázium legendás fizikatanárának, Kugler Sándornénak a szakköre volt – csak ott találkoztunk, mert a normál órákat más oktatta. Lelkesen versenyeztem, és meglehetősen jól szerepeltem.

Miért Moszkvában tanult tovább?

– A keleti blokk legnívósabb felsőoktatási intézménye a Lomonoszov Egyetem volt. Az ambícióm hajthatott oda. Világhírű nagyságok tartottak ott előadást, más kérdés, hogy nem az összes akkor élő zseni kapott katedrát. Hiába szerettem volna a Nobel-díjas Lev Landau előadásaira járni, nem lehetett, mert akkoriban (ismét) eltávolították az egyetemről. Utólag úgy érzem, jobban jártam volna, ha Budapesten leszek elméleti fizikus. Ugyanakkor a moszkvai évek nagyon hasznosak voltak. Olyan volt, mint a katonaság. Emberileg megedződve tértem haza – mindennap egy küzdelem volt –, itthon bizonnyal burokban nőttem volna fel.

Maradhatott volna Moszkvában, vagy haza akart térni?

– Már az első három hónap után elhatároztam, hogy mindenképpen hazajövök. Annyira más világ volt, hogy tudtam, hosszú távon nem bírnám ki. Csak a magyar kolónián belül eresztettem gyökeret, orosz barátom kevés volt. Itthon hiába voltam jó, ott nem tudtam versenyezni az egész Szovjetunióból oda érkező legjobbakkal. Egy igazán menő professzornak nem lehettem tanítványa. Mindent egybevetve, nem volt semmi, ami ott tartson. Ott ismerkedtem meg a feleségemmel, aki numerikus matematika szakos hallgató volt.

Diplomájának megszerzése után Budapesten, az MTA Műszaki Fizikai Kutatóintézetében kapott állást, miközben Debrecenben lett doktor…

– Akkoriban a gravitációelmélettel akartam foglalkozni, de a KFKI-ban azt mondták, ilyen témára nem vesznek fel, ellenben felajánlottak egy nekem nem tetsző munkát. Inkább elmentem az említett kutatóintézetbe, és ismeretlenként bekopogtam. Azt mondtam, ott szeretnék dolgozni, és mi volt a teljesen szürreális válasz? Rendben. Három-négy év eltelt, mire megtaláltam a helyem a szakmában. Ez a hely a fraktálok, azaz nagyon bonyolult geometriai objektumok kutatása volt. Az első érdemi visszajelzés arról, hogy komolyan vehető tudományos eredményt értem el, egy Nature-cikk volt. Nemzetközi konferenciákra hívtak, de tíz év után úgy éreztem, elég volt a fraktálokból, valami mással szeretnék foglalkozni. Olyasmivel, ami felé a tudomány halad. Láttam, hogy egyre több statisztikus fizikus fordul a biológiai rendszerek felé. Az nyilvánvaló, hogy nem egy fizikus tárja fel az emberi agy működésének titkait, de a baktériumok működéséről mondhat releváns dolgokat. Például sikerrel növesztettünk fraktálokat baktériumokkal, ami nagy ugrás volt, mert korábban csak fizikai erők hatására létrejött fraktálokat vizsgáltunk.

A világban Vicsek-modellként ismert eljárással, egyszerű szabályok segítségével szinte minden élőlénycsoport mozgását tanulmányozni lehet. Mi ez a modell?

– Észrevettük, hogy az élőlények hajlamosak a rendezett mozgásra. Baktériumok, halak, madarak, antilopcsordák hasonlóan mozognak. Ez a jelenség az emberek esetében is kimutatható, elég, ha a Kába-kő körül keringő zarándokokra gondolunk. Felvetettük, hogy e mögött egy egyszerű szabály állhat. Hiszen ha fajspecifikus volna, akkor nem egyformán viselkednének a különböző élőlények. Mi lehet az az egyszerű szabály, amely mindre érvényes? A csoportos mozgás leírására alkotott első, fizikusi szemlélettel kidolgozott, 1995-ből származó módszerünk Vicsek-modell (VM) néven vált ismertté és általánosan elfogadottá. A modell önálló mozgásra képes objektumok mozgását írja le, azt állítva, hogy az állandó sebességgel mozgó részecskék saját, adott sugarú környezetükben meg­határozzák az ott tartózkodó társaik sebességének átlagát, és a következő lépésben ezt az irányt követik valamilyen véletlen mértékű eltérés figyelembevételével. Zárt környezetben ebből körmozgás lesz, nyitottban együtt haladás. A modell olyan ismert lett, hogy évtizedekkel később is meghívnak emiatt konferenciákra. Főként a Távol-Keleten esik meg velem, hogy amikor bemutatkozom, őszintén elcsodálkoznak a partnereim, hogy én az a Vicsek vagyok, akiről azt a modellt elnevezték. És maga még él?! – kérdezik.

Miért hagyta ott az akadémiai kutatóintézetet 1991-ben és ment át az Eötvös Loránd Tudományegyetem Atomfizikai Tanszékére, amit 1996-ig vezetett?

– A legfőbb indok az volt, hogy egyszer csörgött a telefonom, és kamaszkorom istenített előadója, Marx György professzor volt a vonal túlsó végén. Akkor tért haza az Egyesült Államokból, ahol többször is azt kérdezték tőle, hogy ismeri-e a Vicseket. Nem ismert, de amikor hazajött, felkutatott, és arra kért, menjek át az ELTE-re egyetemi professzornak. Egyébként nem csak ő nem ismert személyesen. Külföldön ismertebb voltam, mint itthon. A kérése pont jókor érkezett, mert az akadémiai intézet éppen átalakulóban volt. Átmentem, és bár korábban is oktattam, az egyetemen derült ki, hogy milyen hatalmas inspirációt jelent az ember számára a hallgatók folyamatos jelenléte. Éreztem, hogy jól döntök, ha átjövök. Egyik diákom, Barabási Albert-László MSc hallgatóként került hozzám, a hálózatkutatás egyik világnagysága lett.

1998-ban új tanszéket alapított, és a biológiai fizikai tanszék első vezetője lett. Miért kellett ez az új egység?

– A világ első biológiai fizikai tanszékei között alakultunk meg, amihez az egyetem pozitív hozzáállása is kellett. És kellett Marx György támogatása, hiszen az atomfizika tanszékből váltunk ki. Olyan egység jött létre, amely az életet döntően statisztikus fizikai módszerekkel vizsgálja.

2000-ben a Nature címlapsztoriként hozta a pánikról szóló cikkét. 2010 áprilisában már a tizedik cikke jelent meg a világ talán legtekintélyesebb természettudományos lapjában. A tizedik történetesen megint címlapsztori volt. Mi a titka?

– A legfontosabb a témaválasztás. Olyan kutatási területhez kell nyúlni, ami közel áll a többi emberhez, aminek a jelentőségét nem kell elmagyarázni, és mégis tudományos felvetésről van szó.
Az a legnagyobb siker egy kutató életében, ha olyan dologról mond újat, ami nagyon egyszerű, hiszen az egyszerű dolgokról már mindenki mindent tud, vagyis azt hisszük, hogy mindent tudunk. A 2010-es cikkünk galambrajok mozgásáról szólt, ami mindenkihez közel áll, hiszen mindannyian láttunk már ilyet. A siker másik kulcsa a tálalás. Nem mindegy, mennyi energiát fektetünk a közérthetőségbe, hogy másoknak is tetsszen, amiről írunk, hogy másokat is inspiráljon a munkánk. A siker meghatározó része, hogy az ember jól menedzselje, amit csinál. Sok kollégám irigykedett, hogy a világlapok tudománynépszerűsítő oldalain milyen sokszor írtak rólunk. Éppen Önnek mondjam, hogy a tudománynépszerűsítéssel foglalkozó újságírók is a könnyen érthető, az embereket nyilvánvalóan érdeklő dolgokról szeretnek írni?
A 2010-es cikkben egyébként volt egy fotó, amelyet a természetfotózást amatőrként, de magas színvonalon űző kolléganőm készített. A galamb éppen megpihen valahol, hátán egy hátizsákkal. Ezt a hátizsákot a sikló-ejtőernyőzéssel is foglalkozó kolléganőm készítette. Ebbe tettünk egy általunk tervezett és gyártott miniatűr GPS-berendezést, hogy folyamatosan követhessük a re­pülését. Tucatnyi galambot szereltünk fel hasonló jeladóval. A kolléganő egyébként egy ideig távolsági repülési csúcsot is tartott, amivel magyar bajnoknő volt.

Egy alkalommal arról beszélt, környezetében nem minden fizikus igazodott el Önön, hiszen írt cikket a vastapsról, a galambokról, a baktériumokról. Egyszer az egyik kolléga azt mondta, hogy Vicsek Tamás nagyon sikeres fizikus. Úgy érezte, ez azt jelentette, hogy nem kiváló, hanem sikeres. Vannak irigyei?

– Kinek nincsenek? Azért arra is látunk példát, hogy valaki a semmit is igen jó áron adja el, de ez huzamos időn át nem megy. A ködszurkálás előbb-utóbb lelepleződik. Egyébként elfogadom, megértem, hogy a sikereim láttám egyesekben ilyen gondolatok fogalmazódnak meg. Ismerek olyan kutatókat, akik beleásták magukat egy témába, de nem értek el kimagasló eredményt, és váltani sem tudtak. Arra is van példa, hogy hiába jelentős a szakmai eredmény, ha nincs köze a mindennapokhoz, a nagyközönség nem érti meg, miről szól a publikáció. Az én sikerem is viszonylagos. Voltam olyan akadémiai székfoglalón, ahol némi túlzással, még a csillárokon is lógtak az érdeklődők, míg az enyémen bőven volt szabad hely.

Az élőlények kollektív mozgását és viselkedését évek óta tanulmányozva azt is vizsgálta, hogy a madárrajok mely tagja kerül a vezető, azaz a repülési irányt meghatározó egyed pozíciójába, és ott hogy teljesít. Mindig a legjobbakból lesznek a vezetők?

– Amikor a madarakról beszélek, mindenki az emberekre (is) gondol. Igaz, úgy szólok, hogy erős legyen az áthallás. 2015 decemberében arról írtunk, hogy amikor elengedünk egy madárcsapatot, a gyorsabb automatikusan előrébb kerül. Ami döntési helyzettel jár, hiszen az éllovas nem tud kit követni. Kimutattuk, hogy ha 15-20-szor reptetjük őket, a reptetés végén a fiziológiai adottság – az adott madár általában a leggyorsabb – kognitív adottsággá alakul át. Miután folyamatosan döntenie kell, egyre jobb döntéseket hoz.

Hogyan néz ki az Ön embercsapata?

– Sok a fura egyéniség, aki nálunk nagyon jól teljesít, de másutt lehet, hogy kihullana a rigolyái miatt. Bizonyos dolgokat elvárok, de nem számon kérően, hanem puhán.

Számos külföldi intézményben volt vendégkutató: King’s College (London), Emory Egyetem (Atlanta), Yale Egyetem, Notre Dame Egyetem (Egyesült Államok). Mennyire volt vonzó a külföldiek számára a tanszékén folyó munka?

– Japánból, Kínából és Iránból az utóbbi időben egyre többen jönnek. Keletről nyugatra nézve látszok, de nyugatról nagyon ritkán néznek vissza keletre, ha kutatóhelyet terveznek meglátogatni vagy ott dolgozni. Azt mindenki tudja, hogy Budapesten hálózatkutatással foglalkoznak, de kevesen jönnek ide, hogy bekapcsolódjanak az itteni munkába. Például azért, mert a budapestiek elenyésző része beszél angolul. Én azt szeretem, ha valaki idejön, jól érezze magát. Az izoláltság nem inspirál a munkára.

A kutatócsoportja által alapított Collmot Robotics cég dró­no­kat táncoltatott. Ezzel mi volt a céljuk, illetve miért hozták létre ezt a vállalkozást?

– Az elmúlt évtizedekben – talán a mérnöki szemléletű édesapám hatására – több céget is alapítottam. Amikor az ELTE elkezdett foglalkozni a vállalkozások kérdésével, meghívtak az egyetemi tanács ülésére. Nem értettem, hogy miért éppen én voltam a kiszemelt. Ott derült ki, hogy akkoriban az egész ELTE-n egyedül nekem volt vállalkozásom. Ami azóta befuccsolt. Nagyjából minden negyedik vállalkozásom volt életképes, és ez jó arány, a többit felszámoltuk. A hálózatkutatással foglalkozót – amelyben sokáig Barabási Albert-László is benne volt – a fiam vezeti, mint ahogy a Collmot Robotics menedzselését is részben ő viszi. A hálózatkutató cég olyan terméket kínál, amellyel akár több ezer fős vállalkozások is átvilágíthatók: kik a kulcsszereplők, milyen a kapcsolati háló az emberek között? Az Európai Kutatási Tanács (ERC) pályázatán arra kaptam forrást, hogy a madarak viselkedése alapján drónokat építsünk. A galambok segítségével megtanultuk, hogyan kell jó robotokat építeni, ám ha valami nem stimmel a robotokkal, akkor tudtuk, hogy a madarak mozgásának értelmezésébe hiba csúszott. A mi drónjaink mozgását fedélzeti számítógép irányítja, saját döntéseket hoznak – annak függvényében, hogy a többiektől milyen jelzést kapnak. A mi autonóm drónjaink úgy működnek, mint a galambok. Mozgásukat táncnak is nevezhetjük, de én inkább együttrepülést mondok, mert koreográfiáról az esetükben nem beszélhetünk. Még nem.

A közelmúltban újabb pályázatokon szerepelt sikeresen. Nem tud lassítani?

– Két éven át egyetlen pályázaton sem nyertem. Már éppen azon voltam, hogy feladom – több jelentkezést érthetetlen indoklásokkal utasítottak el, például azzal, hogy nincs kiemelkedő diákom, miközben Barabási Albert-László a világ egyik legtöbbet idézett kutatója –, amikor ez év elején arról értesítettek, hogy egy európai és egy amerikai pályázatom sikeresen szerepelt. Szerencsére, mert idén júniusban lejár az MTA kutatócsoporti pályázatom. Az életkorom miatt – jövőre hetvenéves leszek – nem pályázhatok többet akadémiai támogatásra. Azért nincs veszélyben az itt folyó munka, mert az egyik volt doktoranduszom továbbviszi a feladatokat. Derényi Imréről, a valaha volt nagyon kiváló ifjúról van szó, aki ma beérett kutatóként és oktatóként a biológiai fizika tanszéket vezeti egyetemi tanárként.

Vicsek Tamás 1948. május 10-én, Budapesten született. 1966-ban kezdte meg egyetemi tanulmányait a moszkvai Lomonoszov Egyetem Természettudományi Karán, ahol 1972-ben szerzett fizikus diplomát. 1983-ban védte meg a fizikai tudományok kandidátusi, 1988-ban akadémiai doktori értekezését. 1995-ben a Magyar Tudományos Akadémia le­velező, 2001-ben rendes tagjává választották. 1995-ben a londoni Európai Akadémia is felvette tagjai sorába. 1992 és 2000 között az Amerikai Fizikai Társaság tagja volt, 2006-ban tiszteletbeli taggá választották. Több mint 230 tudományos publikáció szerzője vagy társszerzője, ebből öt angol nyelvű könyv. 1986-ban Novobátzky Károly-díjat, 1990-ben Akadémiai Díjat, 1999-ben Széchenyi-díjat kapott.
Fontos Önnek, hogy az eredményeit a „nagyközönség” is ismerje?

– Fontos, mert a társadalom felé kötelességemnek érzem a tájékoztatást. Időnként kényszerként, többször örömmel éltem meg ezt a szolgálatot. Egyébként minden munkámat szolgálatnak tekintem. Abban a hitben élek, hogy kutatásaimmal másokat segítek, valós igényeket elégíthetek ki.

Eddig nem tartozott a politizáló akadémikusok közé, tavaly ősszel mégis aláírta azt a nyílt levelet, amelyben az utóbbi években végbement folyamatok miatt határozott cselekvést vártak el az Akadémia elnökétől. Egyszeri alkalom volt, vagy egy folyamat kezdete?

– Ifjúkoromban kifejezetten politizálós alkat voltam. Moszkvában klubot alapítottam, bokszkesztyűket és sakkot vettem, hogy az ott okuló hetven magyar egyetemista a tanuláson kívül mással is eltölthesse az idejét. Előadókat is hívtam. Az egyik esten a szocializmus alternatív formáiról beszélgettünk. Konfliktusom is volt, hogy mit gondolok én az engem körülvevő világról. Idővel jött a kiábrándulás, kivontam magam a politikából. Tavaly ősszel valóban megkerestek és aláírtam, mert úgy érzem, valami elromlott, de részemről ennyi. A jövőben sem politizálok, a véleményemet megtartom a családomnak.

Eddig nem beszéltünk a feleségéről és a két gyerekéről. Mi az, amit megtudhatunk róluk?

– A legfontosabb, hogy a társaim voltak, ami kivételes érték az általam ismert családok közül. Ahogy az elején mondtam, feleségem Moszkvában végzett matematikusként. Az MTA SZTAKI-ban, majd a Budapesti Corvinus Egyetemen dolgozott, illetve dolgozik, mert az idei tanévben is vizsgáztatott – egyébként közös cikkünk is megjelent. A munkapszichológus végzettségű fiammal közös cégem van. Szociológus lányom a Corvinus Egyetem docense, vele is van közös cikkem.

Miként néz ki a fizikán túli élete?

– Gyerekeink három unokával ajándékoztak meg. Tízéves unokám már olyan dolgokat művel a számítógépen, hogy elámulok. Korábban nagyon sokat jelentett a tenisz, de az ízületeim meg a társaim kiöregedtek. A szobrászat máig megy. Anyagból formálom meg az álmaimat. Azt mondják, egész jó szobrok kerülnek ki a kezeim közül.

Kit ajánl portrésorozatunk következő szereplőjének?

Ormos Pált, az MTA Szegedi Biológiai Központ főigazgatóját, aki mélyen elkötelezte magát a tudomány – szerintem jó értelemben vett – művelése és menedzselése terén.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka