Előző nyilatkozónk, Málnási-Csizmadia András azt mondta Önről, hogy „pszichiátriai kutatásait szigorúan tudományos, kvantitatív alapokon műveli, ugyanakkor mindig megtalálja az igazán fontos, gyakorlati jelentőségű problémákat”. Külön kiemelte közösség- és iskolateremtő tevékenységét, amely nagyban hozzájárul az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar (PPK) utóbbi időben tapasztalható rendkívül gyors tudományos fejlődéséhez. Ön is ilyennek látja magát?

– Zavarba ejtően kedves Málnási-Csizmadia András, hogy ilyennek lát, ebben persze sok túlzás van. Pszichiátriai kutatásainkat valóban igyekszünk szigorúan tudományos, korrekt módszertani alapokon végezni. Miután klinikusként is dolgozom, a témák, amelyek foglalkoztatnak, a gyakorlati munkámból, a betegekkel, szüleikkel való tapasztalatokból fakadnak, talán ezt fogalmazta meg András ilyen kedvesen, hogy „igazán fontos, gyakorlati jelentőségű problémákat” vizsgálunk. Nagyon jó érzés, hogy az ELTE Természettudományi Karán dolgozó tudós gyorsan fejlődőnek látja Karunkat, a PPK-t. Azt gondolom, hogy Demetrovics Zsolt dékán úr koncepciója és sok munkája jelentős alapja a PPK teljesítményének. Ő hívott ide tíz éve, ahol remek kollégákkal, inspiráló légkörben dolgozunk és igyekszünk hozzájárulni a Kar eredményességéhez.

Azt hallottam, hogy agilis és temperamentumos egyénisége az alapja annak, hogy folyamatosan új és új ötleteken alapuló projektek indulnak a kezei alól, illetve inspirálja környezetét, tanítványait. Kitől örökölte ezeket a vonásokat?

– Nahát, miket hallott rólam. Azt hiszem, szüleim keveréke vagyok… Azért azt hozzá szeretném tenni ehhez a gondolathoz, hogy olyan kollégákkal, fiatalokkal és most már nem is annyira fiatalokkal dolgozom együtt, akik nyitottak az új ötleteimre. Gyakran pedig a nagyon jó javaslatok, hogy milyen irányba haladjunk, a doktori hallgatóimtól jönnek.

Édesanyja aneszteziológus professor emerita a Semmelweis Egyetemen, egyik nagyapja szintén orvos volt. Ez a háttér azt jelentette, hogy csak és kizárólag az orvosi pálya jöhe­tett szóba?

– Sőt, ha még tudná, hogy az édesapám is orvos… a szüleim kifeje­zetten lebeszéltek arról, hogy orvos legyek. Egyrészt könnyebb életet szántak nekem, másrészt édesapám nem bánta volna, ha „értelmiségibb” munkám lesz. Én valóban kisgyerekkorom óta orvos akartam lenni, azt a nem túl eredeti gondolatot mondtam a szüleimnek, amikor megpróbáltak lebeszélni, hogy „emberekkel szeretnék foglalkozni, nekik akarok segíteni”. Be kell vallanom, hogy már az egyetem alatt megértettem, mire gondolt apukám, amikor azt javasolta, hogy „értelmiségibb” pályát válasszak, és csak később, amikor gyerekem lett, jöttem rá, miért kívántak nekem könnyebb élet. Mindezek ellenére én nagyon nem bántam meg a választásom, és szerencsére látják ma is a szüleim, hogy mennyire szeretem a szakmám, így most már ők is örülnek, hogy így lett…

Orvosgyerekek gyakorta panaszolják, hogy a rengeteg ügyelet és egyéb elfoglaltság miatt alig találkoztak szüleikkel, illetve nem annyit voltak együtt, amennyit ők szerettek volna.

– Nálam is ez volt a helyzet, de bennem fel se merült gyerekként, hogy többet is lehetne találkozni a szüleimmel. Egyrészt mert ez volt a természetes, ebbe születtem bele, másrészt talán a fő oka, hogy nem panaszkodtam, hogy nagyon sok szeretet vett körül így is. Négyéves koromig pótnagymamámmal otthon voltunk, csodás, békés időszak volt, anyai nagyszüleim is részesei voltak a gyerekkoromnak, és azért töltöttünk időt a szüleimmel is…

Az általános iskolai évek vagy a középiskolás időszak volt a meghatározóbb?

– A középiskola. Hálás vagyok, hogy ilyen közegbe járhattam – a „ré­gi Móriczba” 1984 és 1988 között. Érdem volt tanulni, tudni, és nagyon sokat házibuliztunk, táncoltunk, és a konyhában az élet alapvető, igen fontos kérdéseit vitattuk meg. Nagyon jó volt! És nagyon jó barátokat kaptam az életemre.

A Semmelweis Orvostudományi Egyetemen szerzett diplomát, de hogyan került képbe a pszichiátria? Ami igen korán megtörtént, mert a Vadaskert Gyermekpszichiátriai Kórház és Szakambulancián megalakulásától egyetemi hallgatóként, majd 2000 és 2018 között gyermekpszichiáterként dolgozott és kutatómunkát végzett, 2014 és 2018 között pedig az intézmény tudományos és oktatási igazgatója volt.

– Sőt, a Vadaskert Kórház még meg sem alakult, az elődje az Újpesti Kórházban volt egy osztály, és oda is bejártam már elsőéves koromtól nővér, foglalkoztató munkát végezni, hogy már betegek, gyerekek között lehessek. Jó kérdés, hogy hogyan került képbe a pszichiátria. Valahogy evidens volt. Amikor azt mondtam a szüleimnek is, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni, akkor a „lelkükre” gondoltam. Amikor a középiskolai bulikban a konyhában nagy beszélgetések voltak, engem az emberi psziché érdekelt nagyon…

Negyedszázada dolgozik pszichiáterként. Nem bánta meg, hogy az orvosi diplomáját ilyen irányban hasznosította, illetve mi vitte a gyermek- és ifjúságpszichiátria felé?

– Ennek minden nap aktívan örülök… Ahogy a pszichiátria iránti érdeklődésem evidens volt, így a gyermekpszichiátriai is. De bevallom, úgy érzem, boldog lennék, ha elsősorban felnőtt pszichiáterként dolgoznék – amikor az első szakvizsgámat, a felnőttpszichiátriát szereztem meg, nagyon szerettem felnőttekkel is foglalkozni. Ami különösen izgat szakmailag, az az úgynevezett átmeneti korosztály, tehát 16 éves kortól nagyjából 24 éves korig – szerencsére a két szak­vizsgámmal mindkét területen dolgozhatok.

A pszichiátriai kórképek jelentős része már gyermek- és serdülőkorban kezdődik. Mely lelki zavarok jellemzik leginkább a fiatalokat?

– Azt szoktam mondani, hogy szinte mindennel foglalkozunk, amivel a felnőttpszichiáterek, kivéve az Alzheimer-betegséget. Vannak kórképek, amelyek definíció szerint gyermekkorban kezdődnek, ezeket hívjuk az idegrendszer fejlődési zavarainak. Idetartozik például az autizmus spektrum zavar, a figyelemhiányos-hiperaktivitás zavar és a tik zavarok (például a Tourette-zavar). És vannak olyan kórképek, amelyek bármelyik életszakaszban jelentkeznek, de sajnos már gyakran 18 éves kor előtt. Idetartoznak a szorongásos, a hangulat-, az étkezési, a pszichotikus zavarok és sajnos a pszichoaktív szerhasználat is.

Egy program keretében megindulhatott a gyermek- és if­jú­ság­pszichiátriai rendszer fejlesztése. Megkezdődött a gyer­mekpszichiátria bővítése, hiszen az ország számos régiójában komoly fejlesztésre szorul a fekvő- és a járóbeteg-ellátás. Az infrastruktúra megújítása mellett nagyon fontos az is, hogy megfelelő számú, jól képzett szakember dolgozzon a rendszerben. Azt vallja, hogy vonzó szakmává kell tenni a gyermek- és ifjúság­pszichiátriát, ha azt akarják, hogy sok tehetséges fiatal szakember kapcsolódjon a munkájukba. Hogyan?

– Fontos, hogy a fiatalok lássák, mennyire izgalmas, érdekes terület szakmailag a gyermek- és ifjúságpszichiátria. Nyilván fontos, hogy anyagilag megbecsült legyen. És nem mindegy, hogy a szakemberek milyen munkakörülmények között dolgoznak. Felsorolásomból az első „megmutatásában” nekünk, akik a területen dolgozunk, nagy szerepünk van, de a másik kettőben is, hisz a döntéshozók felé képviselnünk kell mindezt.

2020-tól a negyven éve alakult Magyar Pszichiátriai Társaság (MPT) elnöke. Ön az első nő ezen a poszton. A pszichiátria is egyike azon szakmáknak, amelyeknél a nők ritkán rúghatnak – nagyot – labdába?

– Ez a kérdés véleményem szerint nem kezelhető pszi­chiá­tria­spe­cifiku­san, társadalmi szinten fontos, hogy megoldódjon, hogy a teljesítményünk alapján rúgjunk labdába.

Az elnöki staféta átvételekor azt kérdezték, mik a céljai? Akkor azt említette, hogy fontosnak tartja a szakma de­stig­ma­ti­zá­ció­ját és társadalmi megítélésének javítását, hogy csökkenjen a mentális zavarral küzdő emberek megbélyegezettsége, és erősödjön a kollégák megbecsülése. Honnan ered a stigmatizáció és a rossz társadalmi megítélés?

– Azt gondolom, hogy ez is egy tágabb kérdés része. Egy olyan társadalom, ahol alapérték az egymás elfogadása és tisztelete, már közelebb visz a pszichiátriai betegek destigmatizációjához. Az is fontos, hogy az embereknek megfelelő ismeretük legyen, hogy a pszichiátriai betegségek ugyanolyan betegségek, mint a testünk más részének, például a hasunknak vagy a vesénknek a megbetegedése. Ott kevésbé merül fel, hogy azt a tanácsot adjuk, „szedje össze magát és jól lesz”. Ez ugyanígy nem megy a pszichiátriai betegeknek sem, mert e betegségek esetén is idegrendszer-átvivő anyagok, agyi struktúrák működésének megváltozása áll a háttérben, melyeket szakszerű, evidencián alapuló kezeléssel, pszicho­terápiával és szükség esetén gyógyszeres terápiával gyógyítani kell.
És igen, sajnos a szakmánk destigmatizációjával is van teendőnk. Nemrég mesélte egy medikus hallgatóm, aki önkéntesként dolgozott akkor velünk (azóta gyermekpszichiáter rezidens), hogy amikor a nőgyógyász gyakorlatvezetője kérdésére elmondta, hogy gyermekpszichiáter akar lenni, a kolléga azt reagálta „legyen inkább gyerekgyógyász, az egy normálisabb szakma”. Ezt nem kommentálnám. De felmerült bennem, hogy elküldöm a kollégának kutató­csoportunk néhány közleményét…

Az MPT vándorgyűlésén mutatták be az Élet iskolája elnevezésű programot, ame­lyet az Ön által vezetett munka­csoport dol­gozott ki. Miért volt szükség erre a programra?

– Az Élet iskolája egy serdülőkori mentális egészségfejlesztő program. Hazánkban evidenciákon alapuló, kulturálisan adaptált, hatékony iskolai mentálisegészség-fejlesztő prevenciós program elérhető volt korábban is, a YAM (Youth Awareness Mental Health Program), melynek kidolgozásában munkacsoportunk is részt vett egy nemzetközi együttműködéses, EU-finanszírozott, a svéd Karolinska Intézet által vezetett vizsgálat során. Azonban a YAM-program sajnos copy righthoz kötött. Az Élet iskolája kidolgozásakor a célunk egy szabadon elérhető, a fenti kritériumoknak szintén megfelelő prevenciós program kidolgozása volt.

Elvitték a programot néhány iskolába, és azt látták, hogy a fiatalok szívesen vesznek részt benne, élvezik a szerep­játékot. Könnyen megnyílnak az érintettek a szakembernek? Könnyebben, mint a szülőknek?

– A serdülő korosztály általában nem könnyen nyílik meg a felnőtteknek, így sem a szülőknek, sem a szakembereknek nincs könnyű dolguk. Az Élet iskolája programnak pontosan az a célja, hogy a fiatalok önhatékonyságát fejlessze, hogy hogyan ismerik fel magukban és társukban, hogy gondjuk van, és ilyenkor mi a teendő.

Milyen témákon dolgoznak még a Gyer­mekkori pszichés zavarok elnevezésű kutatócsoporttal?

– Két nagy területen zajlanak a kutatásaink. Egyik az idegrendszer fejlődési zavarai, ezen belül eddig a figyelemhiányos-hiperaktivitáson (attention deficit hyperactivity disorder; ADHD – a szerk.) volt a fókuszunk, most pedig épp indítunk egy új kutatást autizmus spektrum zavar témában. A másik terület a szuicidológia (az öngyilkosság lélektani és társadalmi okait kutató tudományterület – a szerk.), ahol az utóbbi időben a nem szuicidális önsértés kérdését járjuk körül több szempont szerint. Mindkét nagy területen belül a pszichopatológia, az életminőség, a perfekcionalizmus témája kiemelt érdeklődésünk.

Egy alkalommal azt mondta, hogy bárkinek lehet mentális problémája, a „legjobb” családokban is előfordulhatnak pszichés megbetegedések. Csakhogy az emberek többsége hajlamos elkenni, kisebbíteni ezek jelentőségét. Mikor forduljunk szakemberhez?

– Egyszerűen talán úgy tudok erre a kérdésre válaszolni, hogy akkor, ha úgy érezzük, hogy valami megváltozott rossz irányba. Például nem tudjuk úgy végezni a feladatainkat, mint korábban, ha nem tudunk jól aludni, ha nincs kedvünk olyan dolgokhoz, amiket korábban szívesen csináltunk, vagy ha nem tudunk örülni. Persze egy-egy napig bármelyikünkkel előfordulhat, sőt elő is fordul ilyesmi, de ha ezek vagy ezekhez hasonló érzések, helyzetek huzamosabban fennállnak, mindenképpen érdemes szakemberhez fordulni.

Egy előadását évekkel ezelőtt az LGT együttes Neked írom a dalt című slágerével színesítette. Ennek a dalnak idén különleges jelentősége lett, egyfajta lélekgyógyítóként adták elő neves énekesek. Pszichiáterként a koronavírus miatt nőttek a feladatai?

– A stressz, a bizonytalanság növeli a pszichés betegségek megjelenésének esélyét. Sok új megkeresést kapok.

A gyerekeket vagy a felnőtteket viselik meg jobban a járvánnyal járó korlátozások?

– Azt látom, hogy minden korosztályt megviselnek a korlátozások, csak másképp… a serdülőknek, a fiatal felnőtteknek a szociális élet korlátozása, a szórakozóhelyek bezárása, hogy november közepétől este nyolc óra után nem lehet az utcán lenni, jelentősen beszűkíti az életüket. Felnőtteknél a gazdasági helyzet bizonytalanná válása komoly stressz forrása, de persze ebben a korosztályban is probléma a szociális élet korlátozása, valamint gyakran az idős szülőkkel való kapcsolattartás, esetleg a gondoskodás a távolságtartás miatt.

Az év elején izgatottan készült a születésnapjára, nem elsősorban Ön miatt, hanem mert aznap volt Hanna lánya ballagása. Jól sikerült az a nap?

– Igen, kicsit szimbolikusan láttam ettől a jópofa egybeeséstől ezt a napot, hogy pont az ötvenedik születésnapomon van a lányunk, Hanna ballagása. Hát, nagyon más lett a nap, mint amit valaha el tudtam volna képzelni. Karanténban voltunk hárman otthon. Hannának online ballagása volt. Én még délelőtt online szuicidológia órát tartottam az MA-sainknak. Már az órám közben csodás meglepetés történt, a kutatócsoportunk a teraszunkra varázsolt egy kis banán-pálmafát és ötven kicsi Cola Lightot (ez a káros szenvedélyem van, napi egyet iszom). Délután Hanna ballagását néztük online a kanapéról hárman, István, a férjem, Hanna és én. Nagyon meghatóan készült Hanna iskolája, a Radnóti – de hát azért ez mégse ugyanaz volt Hannának, mintha az iskola falai között tudnak a barátokkal ballagni. Ezután a barátnőm meglepetésként megjelent a házunk előtt, és a fiatalságunkból az egyik kedvenc dalunkat énekelte nekem a kapunkban, majd együtt énekeltük az utcán és nagyon nevettünk, olyan jó volt. Közben a szüleim is egyszer csak megjelentek teljesen váratlanul, és az úttest túloldaláról köszöntöttek. Aztán közös vacsora hármasban, Hanna ballagási és az én szülinapi vacsorám. Úgyhogy ezt az ötvenet nagyon megünnepeltük, Hanna pedig ballagás nélkül el­ballagott…

Azt tudom, hogy már nem járnak közösen kerámiázni, de vannak még közös programok?

– Most Hanna Hollandiában tanul, így online életet élünk – de jó, hogy ez a lehetőség van, így azért mindennap tudunk könnyedén kommunikálni, ha épp kedvünk van. A minap a Zoomon tornáztunk együtt…

Megannyi elfoglaltsága mellett mire jut ideje? Hogyan tud kikapcsolódni?

– Ami igazán kikapcsol, az a filmnézés. Azt gondoltam, ha majd Hanna már nem él itthon, sokat tudunk Istvánnal újra moziba járni, akár hétközben is. Most itthon mozizunk – projektorral, gyerekkori diafilmvetítő vásznamra. Érdekes, az utóbbi években kertészkedem is, bár annyira nem szeretem csinálni, de nagyon kikapcsol, megmozgat.

A szakmai szervezet elnöke, tanszékvezető egyetemi tanár. Milyen célok és tervek szerepelnek a bakancslistáján?

– Bevallom, ha húsz éve megkérdez, akkor nem neveztem volna meg a szakmai szervezet elnökségét, a tanszékvezető egyetemi tanárságot célomnak. Azt hiszem, azt mondtam volna, amit most, hogy szeretnék gyógyítani, tanítani és kutatni a kollégáimmal. Ezek a szerepkörök egy ponton felmerültek mint következő lehetőségek, hogy tegyek a szakmáért. Úgyhogy kíváncsi vagyok én is, hogy alakul...

Kit ajánl interjúsorozatunk következő megszólalójának?

– Fekete Andreát ajánlom, akit gyerekkora óta ismerek, majd vic­ces fordulat lett az életünkben, amikor fiatal orvosként pszi­chi­át­­ria­gyakorlatot tartottam Andi csoportjának. Egy jó ideje pedig már nagy érdeklődéssel és tisztelettel követem a munkáját, tudományos eredményeit, és ahogy a fiatalokkal foglalkozik. Most, a pandémiában mindannyiunknak nagyon fontos Andi csoportjának a kutatása, mégpedig hogy éppen egy ismert anti­depresszáns molekulának a vizsgálatával áttörést hozhatnak a koronavírus okozta megbetegedés szövődményeként kialakuló tüdőgyulladás és szöveti hegesedés kezelésében.•