Szomjan haló erdők

A klímaváltozás már itt van, és a közeljövőben csak súlyosbodni fog. Sajnos az érintett területeken a megelőzés helyett egyre inkább a károkozás mérséklésére tevődik át a hang­súly. Nem kivétel ez alól az erdőökológia és az erdőgazdálkodás sem. Az alföldi és a déli lejtőket borító erdők megmentése érdekében nemcsak a vízvisszatartás lehetőségeit kell számításba venni, de akár az erdőt alkotó fafajok cseréjét is, bármennyire is ódzkodik ettől sok szakember. Interjúalanyunk, Gribovszki Zoltán, a Soproni Egyetem Erdőmérnöki Karának egyetemi tanára szerint egyes gazdaságilag hasznosuló erdőállományok minő­sége a klímaváltozás miatt már most is romlik.


Már napjainkban is érezhető, hogy romlottak az erdei vízviszonyok az évekkel vagy évtizedekkel ezelőtti állapothoz képest?

– Ennek megválaszolásához jóval régebbre kell visszamennünk az időben. Amikor szabályozták a legnagyobb folyóinkat, akkor az elöntési területeik, az egykori árterek már nem érhették el az Alföld jelentős területeit. Korábban az Alföld területének kétharmada legalább időszakosan elöntött volt. Ezáltal jó le­hető­­ség volt arra, hogy az ott élő erdős vegetáció folyamatos víz­el­lá­tást kapjon. A folyószabályozással ez a vízellátás csökkent, a folyók kanyarulatainak átvágásával pedig az áramlási sebesség megnőtt, a meder mélyült, és emiatt a környező területek talajvízszintje is mélyebbre került. A trianoni békekötéskor elcsatol­ták Magyarországtól a hegyvidéki területeket, ami a honi erdő­gazdálkodás szempontjából rendkívül káros volt, hiszen az erdő­vel borított területek több mint nyolcvan százaléka elve­szett akkor. Emiatt felértékelődtek a síkvidéki területek, és azok víz­el­lá­tása. A vízmérleg bevételi eleme alapvetően a csapadék mennyi­sége, amely jellemzően nem változik, csak az eloszlása. A sík­vidéken ezt egészítik ki az erdő szempontjából igen lényeges többletvizek. A csapadékhoz képest a hőmérséklet azonban emelkedik. Így a párolgási kényszer drámaian megnő.

A fák érzékenyebbek a párolgási kényszer növekedésére?

– A fák gyökereikkel a mélyebb talajrétegeket is elérik, tehát annak vízkészletét is hasznosítani tudják. Ha az őszi esők az így „elfogyasztott” mélységi vízkészleteket visszapótolják, akkor iga­zá­ból nincs semmi gond. Elsősorban azokkal a területekkel van gond, ahol olyan sekély a talaj, hogy nem tud vizet raktározni, illetve sekély gyökérzetű fák nőnek a területen. Ez utóbbiak igénylik, hogy a felszínhez közel is legyen nagy mennyiségű víz a talaj­ban, vagy akár folyamatosan víz szivárogjon a felszínen. Ebből a szempontból a déli kitettségű lejtők vannak veszélyben, hiszen itt a besugárzás is sokkal erőteljesebb, és a talaj vízmegtartó ké­pessége is általában rosszabb. Az alföldi területek vízmérlege már eleve negatív, hi­szen a potenciális párolgás, vagyis az ener­geti­kailag lehetséges párolgás és a leeső csapadék há­nyadosa (az ari­di­tási index) egy­nél nagyobb – tehát a párolgás erősebb, mint a csapadék mennyisége. Az erdők, ha lehetőségük van rá, szeretik a po­ten­ciális párolgást teljes egészében kihasználni. Tehát szinte annyi vizet használnak fel, amennyit csak lehetséges. Eközben a fák jelentősen hűtik a környezetüket, de vannak egyéb pozitív öko­szisztéma-szolgáltatásaik is, azt azonban tudni kell, hogy ha az er­dők hozzá­férnek a vízkészletekhez, akkor azt fogyasztani fogják.

Milyen súlyosságú vízhiány károsítja már a fákat?

– Ha a fák számára nincs elérhető víz, akkor pusztulni kezdenek. Először a nedvesebb, humidabb klímát kedvelő fenyőfélék – pél­dául a lucfenyő – halnak el, amelyek egyébként sem voltak ős­honosak Magyarországon. A 2000-es években a Zalai-domb­ságban, ahol jelentősebb bükkállományok voltak, már érzékelhető fapusztulás indult meg.

A leromlott állapotú erdőállományok ellenálló képessége is csök­ken, a fás vegetációt károsító kórokozók is súlyosabb károkat okoz­nak, így jelentősen hozzájárulnak bizonyos fafajok pusztulásához.

Mi történik az elpusztult fák által elfoglalt területeken? Megszűnik az erdő, vagy más fák veszik át a helyüket?

– Jelentős fajátalakulás figyelhető meg a fás ökoszisztémáinkban. Az erdőtársulásokban terjednek a délről érkező fajok, amelyek a megváltozott környezeti tényezők közepette előnyt élveznek a korábban jellemző fajokhoz képest. Utóbbiak rendszerint a hu­mi­dabb klímához alkalmazkodtak, így jelenleg és a jövőben csök­kenni fog az elterjedésük. Az Alföld déli és középső részén azt várhatjuk, hogy többletvízforrások nélkül elképzelhetetlen lesz az erdők jelenléte.

Már ma sincs túl sok erdő az Alföldön…

– Így van. Már a 20. század elején azt prognosztizálták, hogy Magyarország síkvidéki területein a „normálisan működő” és biológiai produkciót hozó erdők túlélése többlet­vízforrások nélkül nem lehetséges. Természetesen a mezőgazdasági termőterületek térhódítása miatt is csökkent a síkvidéki erdők kiterjedése, bár az utóbbi időszakban kissé visszájára fordult ez a folyamat. Ma már az erdőterületek újbóli növelése a cél sok helyen, főként olyan mezőgazdasági területeken, ahol a növénytermesztés nem feltétlenül rentábilis.

Mit tudunk tenni a vízhiányos erdők megóvásáért? Egyál­talán elképzelhető-e olyan beavatko­zás, amely érzékelhető vál­tozást hozhat, vagy csupán a változás leírására és köve­té­sére van lehetőségünk?

– Kétségtelen, hogy az erdő extenzívebb rendszer, mint a mező­gazdasági területek. Így az erdőkben a mezőgazdaságban jellemző öntözésről kevésbé lehet szó. A hegyvidéki területeken szóba jöhet a csapadék-visszatartás, a síkvidéki területeken pedig elsősorban a nagyobb folyókból történő vízpótlás merülhet fel. Mindkét beavatkozásra vannak már hazánkban szép példák. A hegy­vi­déki erdőterületeken a csapadék lefolyása az elsődleges víz­be­vételi forrás, miközben a csapadék mennyiségének 85-90 szá­za­­lé­ka elpárolog. A lefolyó vízmennyiség nagyrészt a források alap­víz­hozamából származik, bár az ár­­hullámok hirtelen hevesek le­hetnek, a víz­mennyiségük éves szinten nem jelentős, és gyorsan le is vonul. Magyarul, a patakok árhullámait hiába tartanánk vissza, ez az erdő vízellátása szempontjából elhanyagolható ha­tással járna. A hegyvidéki patakok ár­hullámainak tömege nagy­jából a leeső csapadék egy százalékát teszi ki. A csapadék­víz vissza­tartásával a gyakorlatban emiatt inkább csak a völgy­fenéki területek víz­ellá­tása tartható fenn. Bár ezek a területüket tekintve nem tűn­nek jelentős­nek, speciális öko­szisztémájuk (gondoljunk csak a völgy­fenéki vizes élőhelyekre) mégis megőrizhető a víz­visszatartással.

Hogyan kell elképzelni a vízvisszatartást a gyakorlatban? Víztározókat kell építeni az erdőbe?

– A csapadékvíz-visszatartásra leginkább a hegyi úthálózathoz kapcsolódóan van lehetőség. Az út menti vízelvezető árkokból nem engedjük gyorsan elfolyni a vizet, hanem ki kell vezetni azt a szomszédos medencécskékbe, és itt tudunk egy új vizes élő­helyet létrehozni. Az ide vezetett víz aztán lassan fog elszivárogni, és táplálja a környező vegetációt.

A domboldalakra, hegytetőkre tehát nem lehet vissza­juttatni a csapadékvizet. Mit lehet akkor az itt lévő erdők megmentése érdekében tenni?

– A vízigényes erdei ökoszisztémák fennmaradása sajnos ki­zá­ró­lag a völgyekben megoldható, emberi beavatkozással. A domb­tető­kön és a déli oldalakon pedig minden­képpen fafajváltással kell számolni. Ez nem feltétlenül jelenti teljesen új fajok elterjesztését, hiszen találhatunk már a területen élő, de déli származású és szárazság­tűrőbb fajokat is, amelyek eddig talán alárendelt sze­re­pet játszottak. Az is elképzelhető, hogy az eddig honos fajok déli változatai lesznek alkalmasak a rokonaik kiváltására. Például a csertölgy alkalmas fafaj lehet a jövő klimatikus viszonyainak elviselésére, hiszen ez a faj tőlünk délre, a balkáni régióban meg­­található, és jelentős állományokat alkot. Alapvetően olyan helye­ket kell keresnünk, ahol a magyarországinál szárazabb a klíma, mégis léteznek erdőállományok, és ezekből kell a fapótláshoz szük­sé­ges szaporítóanyagot beszerezni.

Ez tehát azt jelenti, hogy a jelenlegi erdőtársulások úgy, ahogy most léteznek, menthetetlenek?

– Ha a jelenlegi tendenciák folytatódnak, akkor igen.

Miben mások a jövőben várható csapadékviszonyokat va­lószínűleg jobban elviselő fafajok igényei? Alapvetően kevesebb vízre van szükségük, vagy képesek a rendszer­telen csapadékot is jó hatásfokkal hasznosítani?

– Elsősorban az extrémebb körülményeket viselik jobban, és könnyebben átvészelik a hosszabb száraz periódusokat, mint az inkább hűvösebb környezethez alkalmazkodott fajok. A hazai fa­­fa­jok közül például a jegenyefenyő vagy a bükk a hegyvidékek magasabb részein, illetve az Alpokalján tekinthető őshonosnak. A bükk egyébként sem volt jellemző a déli lejtőkre, de a jövőben várhatóan a még magasabb térségekbe és a még északibb ki­tett­ségű területekre húzódik vissza. A mostani, tovább melegedő klímájú bükkállományok helyére például a kocsánytalan tölgy nyomulhat be. A következő fázisban ezt cserélheti le a csertölgy, majd a zárt erdő felszakadozik, és ligetes erdőfoltok jönnek majd létre, ha az éghajlat tovább melegszik, és egyre aridabbá válik. A ligetes erdőtársulásokban a facsoportok között valamilyen gyeptársulás fog meghonosodni.

Tehát nemcsak fajcserére kerül sor, hanem az erdő is rit­kulni fog, mert a csökkenő vízmennyiség már nem lesz képes annyi fát eltartani.

– Így van, ez várható a hegyvidékeken. De térjünk vissza a sík­vidékekre, mert itt több lehetőség kínálkozik a vízpótlásra. Az alföldi területeken a nagy folyók árhullámai már számottevő vízmennyiséget jelentenek. Ezek az árhullámok hosszabban tar­ta­nak, és vízkészlet-gazdálkodási szempontból is nagyobb a je­lentő­sé­gük. Ha összehasonlítjuk a Duna és a Tisza által hazánkba hozott vízmennyiséget az itthon hulló csapadék mennyiségével, akkor kiderül, hogy a folyók kétszer annyi vizet szállítanak. Ha­tal­mas vízmennyiségekről beszélünk tehát, és így a nagy fo­lyók árhullámainak lecsengő szakaszait hasznosítva jelentős erdő­te­rü­le­teken lehetne megoldani a vízpótlást. Ebben tehát van potenciál, ellentétben a hegyvidékek vízhiányos erdőségeivel. Ilyen módon lehetséges ellentételezni a klímaváltozás negatív hatásait, és ezáltal megóvni a síkvidéki erdőket. Erre már most is vannak szép példák, például a Békés megyei mályvádi tározó térségéből, a délnyugat-dunántúli Kaszópuszta környékéről, a Szigetközből, illetve egyes nyírségi területekről is.

Az erdészeti fatermelésre hogyan hat a vízhiány? Csökken-e a produktivitás, a faanyag minősége, nőnek-e a költségek?

Róth Gyula erdészeti professzortól vett idézettel élve: Ma­gyar­orszá­gon az erdő­gazdálkodás vízkérdés, a víz­gazdálkodás kérdé­se. Tehát ez a meghatározó tényező a legtöbb erdő­területen: ha nincs elegendő víz, akkor visszaesik a biológiai produkció, rosszabb lesz a faanyag minősége, a károsítók hamarabb megtámadják, az erdei öko­szisztéma ökológiai és ezáltal gazdasági vetületei is egy­értelműen kedvezőtlenebbé válnak. Viszont az is igaz, hogy ha a klíma­változással járó felmelegedés mellett elegendő vizet tudunk biztosítani az erdei öko­szisztémának, akkor a biológiai produkció emelkedhet is. Tehát a melegedés, megfelelő feltételek mellett, növelheti az erdő produktivitását, bár az ökoszisztéma stabilitása ezzel párhuzamosan csökkenhet.

Hogyan működne a vízpótlás a gyakorlatban?

– Az elképzelések szerint a síkvidéki vízpótlásra olyan korábbi mélyedéseket, betemetett vízmosás­medreket használnának, ame­lyek elönthetők lennének a folyó magas víz­szintje idején. Ekkor gravitációs víz­kivétellel, például egy zsilippel beengednék ezekbe a mélyedé­sekbe a többlet­vizet. Vagyis hasonló helyzetet idéznének elő, mint amit korábban természe­tes módon is tett a folyó, csak most nem a teljes területet borítja el a víz, hanem csupán a kije­lölt mélyedéseket, amelyeket kimélyíthetnek, össze­­kap­csol­hat­nak. A re­mé­nyek szerint ezáltal egy mesterséges víz­folyás­­há­ló­za­tot hoz­nának létre.

Ezek az elképzelések. Ám reálisan van-e esély arra, hogy biztosítsuk az emelkedő hőmérsékletekhez igazodó víz­mennyiséget a síkvidéki erdők számára?

– A próbaprojektek tapasztalatai alapján erre van ugyan esély, mivel az érintett területek jól reagálnak a vízpótlásra.

A jövőben nem várható konfliktus az erdőgazdálkodás és a mezőgazdaság között a vízpótlásra fordítható vízmennyiség felhasználása miatt?

– Nem feltétlenül, mert a kivett víz e két felhasználása időben jól elválasztható egymástól. A mezőgazdasági termőterületeket értelemszerűen akkor kell öntözni, amikor aszály van, nem esik az eső, és ezért a folyók vízszintje is alacsony. Ezzel szemben az erdők vízpótlását korábban, a nagy esők idején is meg lehet oldani, hiszen vannak olyan társulások, illetve fafajok, amelyek jól bírják az időszakos többletvizet. Ez később beszivárog a talajba, és újratölti a mélyebb talajrétegek vízkészleteit, amit a fák mélyre hatoló gyökérzete akár hónapokkal később is fel tud venni. Ha feltöltenek egy nagy tározóterületet vízzel tavasszal vagy nyár elején, akkor az az erdő az egész vegetációs időszakban túlélhet ennek a vízmennyiségnek a segítségével.

Eddig főként a fák vízigényéről beszéltünk, de az erdő­társulásokban ugyanúgy jelen vannak a lágyszárú fajok az aljnövényzetben. Ezek hogyan reagálnak a víz­hiányra?

– Ha megnézzük a nálunk szárazabb klímájú országokban ho­nos erdőket, akkor azt látjuk, hogy ezek az erdők egyrészt rit­kábbak, másrészt pedig sokszor sem alsó lomb­korona­szinttel, sem cserje­szinttel nem rendelkeznek. A lágyszárú szint pedig a tavaszi aszpektusra korlátozódik, amikor viszonylag magasabb a víz­ellátottság. (Az aszpektus a társulás pillanatnyi képe, ami évszakok szerint változik. Az aljnövényzet a vegetációs időszakban átalakul, hiszen folyamatosan változik, hogy aktuálisan mely lágyszárú fajok a dominánsak, melyek határozzák meg az erdő képét – a szerk.) Vagyis a hazai erdőkben is arra lehet számítani, hogy a hőmérséklet emelkedésével és a csapadék­­ellátottság átalakulásával az erdők kevésbé szintezetté fognak válni, el­tűnik a cserje­szint, és jelentős alj­­növényzet csak tavasszal lesz jellemző.

Ha nem határoznák meg a lehetőségeket gazdasági kény­szerek, Ön mit tenne a jelenlegi erdőkkel, hogy azok minél nagyobb eséllyel maradjanak fenn a jövőben változó ég­hajlat mellett is?

– A hegyvidéki területeken mindenképpen a völgyfenéki, mikro­vizes élőhelyekre fókuszálnék, azokat igyekeznék megőrizni. A fa­fajösszetétel változása kérdésében hagynám, hogy működjön a természetes szukcesszió, azaz a társulás egyirányú, hosszú idő­távú változása.

Tehát nem feltétlenül az erdőtelepítés felé mennék el. Az erdő­felújítások alkalmával déli származású szaporítómagokat ültet­nék, amelyek kihajtva tovább növelnék az erdő fáinak ellenálló képességét a vízhiánnyal szemben.

Mit vár, ötven-száz év múlva lesznek-e még magyar erdők, és azok hogyan fognak kinézni?

– Én azt gondolom, hogy az évszázad végére a déli lejtők­ről el fognak tűnni a zárt erdők. Az északi kitettségű terüle­te­ken le­cserélődnek a fafajok, de megmarad az erdő. Az alföl­di te­rü­le­teken viszont csak akkor fognak fenn­maradni az er­dők, ha képesek elérni a többlet­víz­forrásokat. Ehhez a talajvíz­­szin­tet a mos­tani szinten kellene tartani. Ha to­vább csök­ken­ne, akkor eltűnik a víz­igényes erdők leg­nagyobb része az Al­föld­ről.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka