Szennyvízzel is lehet öntözni?

A jelen problémakörein túllépve, már a „klímaváltozós” jövőre készül a Biomassza Termékpálya Szövetség (Bitesz). Megítélésük szerint az emberiségre váró nagy ki­hívásokat – így az éghajlatváltozást, az édesvízkészlet csökkenését és a környezetszennyezést – komplexen kellene kezelni, az öntözéses megoldások kialakításában pedig Magyarországnak is kiemelkedő szerepe lehet. A részletekről Ligetvári Ferenc Bitesz-elnökkel és Tóth József főtitkárral beszélgettünk.


Mostanában elég nagy a csönd a hazai biomassza-ágazatban: a háttérben megbízhatóan működnek a bejáratott technológiák és gazdasági mechanizmusok, de sehol egy szenzációs hír újabb hatalmas biomassza-erőművekről vagy éppen tízmilliárdos uniós pályázatokról. Ami egyáltalán nem véletlen: a fosszilis energiahordozók alacsony világpiaci ára, illetve a jelenlegi gazdaságpolitika hazánkban nem igazán kedvez a megújuló energiatermelésnek.
Időközben pedig még az a távoli fenyegetés is eltűnt, hogy az Európai Unió megbüntet bennünket, ha 2020-ig nem érjük el az általunk vállalt 14,65 százalékot a megújuló energiatermelésben. Az elégetett tűzifák (egyébként több tagországra is jellemző) kreatív beszámításával már 2017-ben is 15 százalék körül állunk, és ez a helyzet a következő három évben sem fog romlani, illetve javulni. A zöldenergia-termelés nagyobb részét a biomassza (főleg tűzifa és szalma) teszi ki, a Nap, a szél, a víz, biogáz és geotermia összesen is csak a negyedét jelenti.

A Bitesz vezetőségének viszont erős meggyőződése, hogy nem elégedhetünk meg a jelenlegi eredményekkel, nem nyugodhatunk bele abba, hogy a minimumot már teljesítettük, mert a klímaváltozás egy-két évtizeden belül (vagy akár rövidebb idő alatt!) igen kellemetlen helyzetbe hozhatja Magyarországot. A klimatológusok egybehangzó véleménye szerint ugyanis a Mediterráneum után a Kárpát-medence lehet az egyik nagy vesztese a felmelegedésnek, ami csökkenő éves csapadékösszegben, a nyári időszakban szélsőséges hőségben és szárazságban nyilvánul majd meg. Ezzel párhuzamosan pedig amúgy is komoly gondjaink vannak a települési szilárd hulladék lerakásával, illetve a szennyvíztisztítás hulladékának, a szennyvíziszapnak az ártalmatlanításával is.
Felvetődhet a kérdés: miért foglalkoznak a biomasszások ilyen „idegen” témakörökkel, hiszen évtizedek óta megvan az ő igazi szakterületük, a mező- és erdőgazdasági termények, hulladékok felhasználása, illetve a belőlük előállítható „zöld” hő- és villamos energia. Ha szűken vesszük a biomassza fogalmát, akkor abba valóban csak a fa, a szalma, a mezőgazdasági növényi hulladék fér bele, ha bővebben, akkor szinte minden, ami szerves anyag, beleértve az állati eredetű maradványokat vagy éppen a szennyvizet és szennyvíziszapot is.
A két szakember szilárd meggyőződése, hogy az emberiségre elkerülhetetlenül váró legnagyobb globális kihívásokat – így a klímaváltozást, az édesvízkészlet csökkenését és az egyre katasztrofálisabb hulladékhelyzet kezelését – csakis komplex módon érdemes kezelni. Különösen az olyan, felmelegedéstől fokozottan fenyegetett területeken, mint Magyarország. Mindez egyebek között feltételezi az öntözés kiterjesztését is, amelyre hazánk jelenleg sem technikailag, sem pénzügyileg nincs felkészülve – viszont a Bitesznek van egy megoldási javaslata.

Mit kezdjünk a szennyvíziszappal?

Az öntözés kérdéskörét félretéve, tekintsük át a szennyvíztisztítás alapjait.
A jelenleg elterjedt technológia szerint a mindössze 0,05 száza­lék szerves anyagot tartalmazó szennyvizet a csatornák és a szip­pantós kocsik a mintegy 700 magyar kommunális szennyvíztisztítóban gyűjtik össze, ahol a folyadékot különböző mechanikai, kémiai és biológiai eszközökkel tisztítani kezdik. A cél: minél gyorsabban kivonni az oldott és lebegő formájú szennyező, illetve esetlegesen mérgező, fertőző anyagot, plusz a nitrogén, foszfor és kálium döntő részét. A szerves anyagokat biológiailag részben szén-dioxiddá, részben a mikroorganizmusok kiülepíthető sejtanyagává kell alakítani. A végeredmény olyan minőségű víz lesz, amelyet már az eutrofizálás veszélye nélkül be (vissza) lehet engedni a különböző vízfolyásokba, másfelől pedig jelentős mennyiségű, 2-5 százalék szárazanyag-tartalmú biomassza, vagyis szennyvíziszap, melynek az újrahasznosítását vagy éppen ártalmatlanítását valamiképpen ugyancsak meg kell(ene) oldani.
És itt kezdődnek (folytatódnak) a problémák!

A 2013-ban kiadott hazai Szennyvíziszap Kezelési és Hasznosítási Stratégia eredetileg azt tűzte ki célul, hogy a tisztítókban ke­let­kezett szennyvíziszap mind nagyobb részét komposztként – mintegy trágyapótlóként – a mezőgazdaságban kell felhasználni. Csak azt szabad elégetni, ami összetételénél fogva nem alkalmas erre a célra, és a minimálisra kell csökkenteni a lerakást. Papíron nagyon jól nézett ki ez a konstrukció, csak éppen a valóság mutatott más képet. A mezőgazdászok ugyanis nem igazán érdeklődnek az iszapinjektálás, illetve ilyesfajta komposzt termékek iránt, egyrészt a kijuttatás technológiai problémái, a feltételezett veszélyesség (feldúsuló nehézfémek), illetve a mérsékelt termésfokozó hatás miatt. Ezért leginkább a különböző rekultivációs célokra használják a komposztokat. A Bitesz képviselői is igyekeztek meggyőzni az illetékeseket, hogy a szennyvíziszap-komposztálás nem igazán jó irány. Hiszen ahhoz, hogy az iszapból komposzt legyen, minimum másfélszer annyi nagy szárazanyag-tartalmú zöld terméket kell hozzákeverni, plusz a növény az oldhatatlan állapotban lévő foszfort és nitrogént nem tudja felvenni. Kár elrontani a jó minőségű zöld komposztot a szennyvíziszappal.
Az illetékesek részben elfogadták a szakma véleményét, és a módosított Stratégia jelenleg már jóval kisebb hangsúlyt fektet a komposztálásra és nagyobbat az égetésre. Ahogyan ez tőlünk nyugatabbra is működik: néhány országban jogszabályilag tiltották meg a szennyvíziszap komposztálását, viszont a radikális megoldásnak számító égetést mindenütt engedélyezik, sőt preferálják. A szárítással a víztartalma nagy részét elveszítő iszapot vagy speciális „mono”égetőben vagy általános hulladékégetőkben, szénerőművekben, cementgyárakban semmisítik meg.

Nálunk egyik megoldás sem életképes. A csak szennyvíziszapra szakosodott „mono”erőművekből mindössze két, kis teljesítményű, kísérleti berendezés működik Egerben és Sajóbábonyban, a jelenleg évente keletkező 250 ezer tonna szennyvíziszapból mintegy 100 tonnával tudnak megbirkózni, ami fél ezreléket sem jelent. A rákospalotai kommunális hulladékhasznosító mű egyáltalán nem alkalmas szennyvíziszap égetésére. A hazai szénerőművek és az egyetlen cementmű pedig, igen jelentős összeg ellenében, csak akkor lenne hajlandó szennyvíziszapot fogadni, ha az tökéletesen ki van szárítva, leginkább pedig komposzt állagú. Ehhez csak egy szakmai megjegyzése van a Bitesznek: Magyarország kiemelkedően legnagyobb ilyen jellegű intézményét, a csepeli Központi Szennyvíztisztító Telepet úgy adták át, hogy nem tartalmaz szárítót: a maradék szennyvíziszapot hatalmas mennyiségű vízzel együtt szállítják a lerakókba. Nem csoda tehát, hogy a hazai szennyvíziszap közel kétharmada még mindig a lerakókba kerül!
A szennyvíziszapból biogáz is készíthető, ami környezetvédelmileg és gazdaságilag is jó, de nem oldja meg az összes problémánkat. A csökkentett mennyiségű, úgynevezett fermentációs maradvánnyal ugyanúgy kezdeni kell valamit, mint az iszappal, hiszen ez éppenséggel koncentráltabban tartalmazza a káros anyagokat, mondjuk a nehézfémeket.

Nem kell félni a szennyvíztől

A Bitesz szakemberei több irányban gondolkodnak. Az egyik fontos cél, hogy minél kevesebb káros szennyvíziszap keletkezzen, azt viszont komposztálás és főleg lerakás helyett modern égetőművekben kell „termikusan hasznosítani”. Ez lehet egy új, a települési szilárd hulladékot felhasználó, RDF (refuse derived fuel) technológiával felszerelt kommunális szemétégető, amely képes 8-10 százalék iszapot befogadni, esetleg olyan fejlett monoégető, amelyet a szennyvíztisztítók mellé építenek, egy teljesen zárt rendszert kialakítva.
A kevesebb szennyvíziszap-mennyiséget azonban természetesen csak úgy lehet elérni, ha a kommunális tisztítókba kevesebb szennyvíz érkezik.
És itt kapcsolódik a szennyvíz a klímaváltozáshoz és az öntözéshez! Ha a szennyvizet csak részlegesen tisztítjuk, vagyis a növények számára értékes anyagokat benne hagyjuk, és ezt öntözésre használjuk, több legyet is üthetünk egy csapásra. Nem kell hatalmas összegeket költeni a vegyszeres finomtisztításra, kevesebb lesz a szennyvíziszap, a növények pedig öntözővízhez és vele együtt tulaj­donképpen igen hatásos szervestrágyához is jutnak.
Arra senki sem gondol, hogy mindenfajta tisztítás nélkül le­hetne öntözni szennyvízzel: a nehézfémeket, a mérgező és patogén anyagokat, gyógyszermaradványokat, hormonokat ki kellene belőle vonni, de a foszfort, a nitrogént és a káliumot semmiképpen sem. A szabadtéri kísérleteket természetesen kicsiben és abszolút veszélytelen módon kellene elkezdeni: a kis vidéki szennyvíztisztítók például segíthetnének a faluszélen, pár hektáron energianövényeket termelni. A tudós szakemberek pedig megvizsgálnák, mennyi lesz az így keletkezett biomassza, illetve mindez milyen környezetterheléssel jár: mi szivárog be a talajba és a talajvízbe, illetve mi dúsul fel esetleg a növényekben.
A Bitesz vezetői személyesen is nagyon hisznek abban, hogy a „részlegesen tisztított szennyvíz” használható és veszélytelen konstrukció, olyannyira, hogy a későbbiekben a gyenge termőképességű rétek, legelők, erdők, sőt a széles körben elterjedt mezőgazdasági kultúrák (búza, kukorica stb.) részbeni vízellátása is megoldható lesz több tíz- vagy százezer hektáron. Persze nem felszíni öntözéssel, hanem a meglévő belvízcsatornák felhasználásával, illetve olyan, háttérbe szorított vagy éppen elfeledett mező­gazdasági eljárások felelevenítésével, mint például az altalajöntözés. És természetesen a jelenlegi szennyvíztisztítási technológia gyökeres átalakításával, amely majd megfelel a körkörös gazdaság kívánalmainak.

Mivel a tudományban nem az egyéni meggyőződések, hanem a megismételt mérési eredmények a perdöntőek, minél előbb el kellene kezdeni a kísérleteket, a mintaprojektek, bemutató üzemek létrehozását, nehogy lépéshátrányba kerüljünk. Hiszen amikor a klímaváltozás káros hatásait a mezőgazdászok a saját bőrükön (terméseredményeiken) fogják érezni, akkor már – minden bizonnyal – végzetesen késő lesz alternatívák után kutatni.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka