Sohasem szabad feladni
Nagyapja barkácsolós ember volt. Tőle rendszeresen megkapta az Ezermester című lapot, karácsonyra pedig szerszámokat vett. Arra ösztökélte, hogy mérnöknek tanuljon. Ez egyezett a szülei álmaival?
– Édesapám jogot végzett, de édesanyámmal együtt könyvelőként dolgozott. Mindketten hittek abban, hogy a matematika nagyon fontos tudomány. Azt mondogatták, hogy aki jó matematikából, az sokféle módon boldogulhat az életben. Gyerekként egyébként szótlan, visszahúzódó voltam, ezért is gondolták azt, hogy a számok világa nekem való.
A budapesti Apáczai Csere János Gimnáziumba járt. Minden egyes interjúban szeretettel emlékezik matematikatanárára, Sain Mártonra, a kiváló pedagógusra, aki nyugdíjasként számos népszerűsítő, tudománytörténeti könyvet is írt, például a Matematikatörténeti ABC-t. Mi mindent köszönhet a gimnáziumi éveknek?
– Meghatározó korszaka volt az életemnek. Egy megrázkódtatással, mert harmadikos koromban Sain Márton elhagyta az Apáczait. Az egyik barátommal mi rendszeresen eljártunk hozzá. Ezeken a megbeszéléseken az élet nagy dolgai mellett matematikáról is sok szó esett. Sain tanár úr rábeszélt, hogy oldjam meg a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok feladatait. Számára evidensnek tűnt, hogy matematikus leszek.
Mégsem az ELTE matematika szakára, hanem a Műegyetemre jelentkezett. Miért?
– Ebben egyértelműen az édesapám véleménye befolyásolt. Ő úgy érezte, hogy mérnökként nagyobbak a lehetőségeim, mint matematikusként. Hallgattam rá. Ám, ha mérnök, akkor milyen mérnök legyek?
Egyértelműen a gépsorok világa, a gyártástechnológia érdekelt.
Ebből a Gépészmérnöki Kar gyártástechnológus szak kerekedett ki. Ahogy akkoriban szokás volt, az egyetem előtt egy évre elvittek katonának. Izgalmas helyre, a légierőhöz kerültem, ahol az akkoriban használt Míg–21-es vadászrepülőket tartottuk karban. A katonaság alatt arról értesítettek bennünket, hogy a Karon matematikus-mérnök képzés indul, és felajánlották, hogy ott kezdhetem el a tanulmányaimat. Belevágtam.
Elit képzés volt?
– Inkább előremutató kezdeményezésnek nevezném. Egy generáción keresztül kiváló szakemberek kerültek ki onnan, akiknek a mérnöki szemléletét igen alapos matematikai képzés erősítette.
Azt szokta mondani tanítványainak, hogy a matematikát nem kell szeretni, de félni sem kell tőle. Mégis évtizedek óta divat azzal hivalkodni, hogy valakinek mennyire nem ment a matematika. Miért rossz ennek a tudományágnak az imázsa?
– Érdekes módon a többi tudományterület is fenntartással kezeli a matematikát és a matematikusokat. Utóbbiak hajlamosak az elitista magatartásra – nekik külön világuk van, amit a többiek úgysem értenek. Ez nem jó irány, mert a végletes specializáció elmagányosít, amit persze megértek, mert a matematikusok absztrakt gondolkodásmódja ezt szinte törvényszerűen magával hozza. Meggyőződésem, hogy miközben elmélyedünk a saját tudományunkban, kommunikációképesnek kell maradnunk a többi tudományterülettel. A matematikusok elméleti megoldásainak is akkor van igazi értéke, ha azok a gyakorlatban hasznosulnak. Az informatikusok sem maguknak írják a programokat, hanem nagyon sokszor a „mezei” felhasználóknak. Ha az utóbbiak nem értik, nem tudják használni azt, hiábavaló a befektetett energia. Meggyőződésem, hogy tisztelnünk kell mások szakterületeit, és akkor elkerülhetők a kellemetlen helyzetek.
Az árkokat be kell temetni, nem egymást okolni állandóan.
Ismerősöm mondja, hogy a Műegyetemen rengeteg időt töltöttek integrálással, differenciálegyenletek megoldásával, de mérnökként tízévente egyszer kerül elé ilyen jellegű feladat. Akkor miért merülnek el olyan mélyen ebben a világban?
– Azért, mert ha valaki nem tudja, hogy mi van az integráljel mögött, nem tudja ellátni a mérnöki feladatát. Az kevés, ha valaki egyszer megértette, hogyan kell integrálni, de nem gyakorolta a műveletet.
Mikor dőlt el, hogy mi lesz az egyetem után?
– A matematikus-mérnök szak oktatói kedvesen, de élesen azzal frocliztak bennünket, hogy mi olyan elméleti emberek leszünk, akiknek fogalmuk sem lesz a gyakorlati munkáról. Én elhatároztam, hogy nekik és magamnak is bebizonyítom, hogy a gyakorlatban is megállom a helyem. Meg tudom húzni a csavart, értelmezni tudom a géprajzot. Nagyapám szavai csengtek a fülemben, aki azt mondta, a mérnöki munkának úgyis az a lényege, amit meg lehet fogni, ami működik. A diploma megszerzése után két évig ösztöndíjas gyakornok voltam a Műegyetem Műszaki Mechanikai Tanszékén. Ezt követően mentem a Csepel Művekhez, ami nem tetszett egy-két oktatómnak, mert azt szerették volna, ha az egyetemen maradok. Amikor azzal érveltem, hogy ez csak egy egy-két éves kitérő, legyintettek, mert sok ilyen ígéretet hallottak, amiből semmi sem lett. A csepeli egy év hihetetlen élményekkel gazdagított.
Ott tapasztaltam meg a magyar ipar sajátosságát, hogy milyen hatalmas csapást jelentett az ágazatra a COCOM-listaként ismert, a keleti blokk országait sújtó kereskedelmi embargó.
1988-tól több évet töltött külföldi egyetemeken: Angliában, Dániában, Hollandiában, végül Fulbright-ösztöndíjjal Pasadenában, az Egyesült Államokban. Mi vitte külföldre, és mi hozta haza?
– Láttam a szakmai publikációkat, az eredményeket és láttam, hogy milyen iramban fejlődik a tudományom – nyugaton. Elmerültem az angol nyelv tanulásában, mert tudtam, hogy a nyelv ismerete nélkül nem tarthatom a lépést a legjobbakkal. Éveken át hiába pályáztam külföldi ösztöndíjra. Angol professzor ismerősöm azt kérdezte, hogy miért nem megyek be a brit nagykövetségre, ahol azonnal segítenének? Nehezen értette meg, hogy csak a hivatalos úton pályázhatok. Végül sikerült, állást kaphattam, de a Nagy-Britanniába való bejutás sem ment egyszerűen, mert akkoriban a keleti blokkból érkezőket a többieknél szigorúbban kezelték. Nehezebben kaptunk munkavállalási engedélyt. Ettől eltekintve, hatalmas élményt jelentett Anglia. A gyerekek ott kezdtek iskolába járni – és ez volt a fordulópont. A feleségemmel éreztük, hogy mi hétvégenként nem tudjuk őket megtanítani a magyar irodalomra, helyesírásra, történelemre. Az nem elég, hogy mi otthon magyarul beszélünk. A rendszerváltásban hatalmas lehetőséget látva úgy döntöttünk, hogy nekünk otthon a helyünk. Ezután még sokat jártunk külföldre. Sohasem volt honvágyam, de mindig nagyon jó volt hazatérni. Az én személyes példám azt mutatja, hogy nem attól boldog az ember, hogy milyen színvonalon él, hanem attól, hogy minden nap jobban él, mint előző nap. Engem a folyamatos változás tett boldoggá. Ha nincs naponta új cél, ha nincs esélye az előrelépésnek, nem vagyok boldog.
A kilencvenes évek közepén sorra zártak be a gyárak, a korábbinál jóval kevesebb mérnökre volt szükség. Ez magával hozta, hogy számos műegyetemi oktatót is el kellett küldeni. 1995-ben mégis elvállalta a Műszaki Mechanikai Tanszék vezetését. Miben reménykedett?
– Valóban borzasztó volt a helyzet. Akkoriban mindenki amiatt sopánkodott, hogy milyen sok orvos hagyta el az országot, de az senkinek sem tűnt fel, hogy legalább annyi mérnök is másutt kereste a boldogulását. A tanszék létszáma is megcsappant a Bokros-csomag miatt. Azzal kezdtem a munkámat, hogy akit lehetett, nyugdíjaztunk, illetve leépítettünk. Akkor egyetlen doktorandusz hallgatónk sem volt, most huszonketten tanulnak nálunk. A tanszék vezetésében az volt az izgalmas, hogy nagyon mélyről indulva, folyamatosan építkezhettünk. Huszonhárom évig vezettem ezt az egységet, ami talán szokatlannak tűnhet a kívülállónak, de a tanszék történetében ez megszokott gyakorlat. A fejlődés eredményeként a kétezres évek elején európai uniós pályázati kiírásokon szerepeltünk sikerrel.
Felnőtt egy nagyon erős generáció, amelynek a tagjai a legjobb szakmai lapokban publikálnak.
Egyik kedvenc témája a fantom forgalmi dugók vizsgálata. Ezen azt a jelenséget értjük, amikor nincs baleset, nincs útfelbontás, és mégis összetorlódnak a járművek?
– Ezt a paradoxont régóta kutatták. Megvoltak az egyenletek, de nem jutottak előre, mert nem szerepelt benne az emberi reflexek miatti időkésés. Mi beépítettük, amitől persze nagyon bonyolult lett a számítás. Pár év alatt sikerült bizonyítani azt, ami egyébként tipikus a késleltetett rendszereknél: ha kicsit zavarom meg, akkor visszaáll az egyenletes forgalom, ha jobban, akkor nem. A forgalmi dugóknál a modell azt mutatja, hogy ha 130-cal megyünk biztonságos követési távolsággal és úgy zavarnak meg, hogy 110-re kell lassítanom, akkor a mögöttem levő 112-re, az utána levő 114-re stb. lassul le. A dugó „kioldódik” egy idő után, a sebesség visszaáll 130-ra. Ha viszont 130-ról viszonylag gyorsan 100-ra fékezek le, akkor a következő autó 98-ra fog lassítani, az őt követő 96-ra, aztán 94-re – és mögöttem több kilométerre valakinek meg kell állnia.
Ez olyan téma, ami elméleti úton magyaráz meg gyakorlati problémát. Jól sejtem, hogy ilyen és ehhez hasonló feladatokkal könnyen találnak doktoranduszokat, frissen végzett PhD-sokat?
– Ez igaz. Gyakorta azonban azt hallom tőlük, hogy ők a tanítás helyett is kutatnának. Ilyenkor arra figyelmeztetem őket, ha csak kutatnak, beássák magukat egy mély gödörbe, nem látnak ki, nem veszik észre, hogy mi történik a rokon területeken. Ha tanítanak, szükségszerűen megmarad a széleslátókörűség. Ez a hozzáállás a kutatásban is rengeteget segít. Noha anyagilag nem biztos, hogy megéri a PhD-fokozat megszerzése, de az páratlan élmény, hogy a fiatal szakember kapcsolatba kerülhet tudományterületének nemzetközi elitjével. Hátborzongató ez az érzés.
2015-ben Magyarországról elsőként, eddig sajnos egyetlenként nyerte el műszaki kutatási területről az EU European Research Council Advanced Grant támogatását. Az öt évre szóló forrást a Stabilitási szigetek: forradalmi teljesítménynövekedés a forgácsolástechnológiában című kutatási tervvel érdemelte ki. A vizsgálatok célja a szerszámgéprezgések kutatása, ezen keresztül a jelenlegi forgácsolási eljárások hatékonyságának, pontosságának nagyságrendi javítása. Az amerikai gépészmérnökök dinamikai díját szintén kiérdemelte, amit jellemzően amerikaiak kaptak, olyan egyetemek képviselői, mint a Cornell, a CalTech, az MIT vagy a Princeton. És Önnek köszönhetően a nyertesek között szerepel a BME is. Azt mondta, hogy ez a díj a következő generációknak erőt ad. Látni fogják, hogy itthon is lehet nemzetközi szintű tudományt csinálni. Mit jelentenek ezek az elismerések?
– Talán annyi az üzenetük, hogy hosszú időn keresztül eredményesen dolgoztam egy adott területen. Rengeteg tehetséges embert ismerek, aki nem tudott kitartani egy téma mellett, hanem ide-oda váltott. Ezeket nehezebb elismerni. Legalább ilyen fontosnak tartom, hogy a világ megannyi pontján van tanítványom, akik számíthatnak rám, és akikre számíthatok.
Kutatási területei a többi között: stabilitás, nemlineáris dinamikai folyamatok, időkésés és ezek gépészeti alkalmazásai mint szerszámgéprezgések, simi, erőszabályozás, egyensúlyozás. Mi az a simi?
– A név az 1920-as években népszerű tánc mozgásaiból ered. Akkoriban kezdett növekedni a járművek sebessége, és egyre többször jelentkezett az a probléma, hogy különösen a kormányozható kerekek, melyeket eleve elfordíthatóra terveztek – mint a bicikli első kereke –, kilépnek a síkjukból, időnként afféle kacsázó mozgásba kezdenek. Ezt a simizést figyelhetjük meg a bevásárlókocsik kerekeinél is. A fellépő bonyolult fizikai hatások miatt ennek mechanizmusát nehéz átlátni: bár a testek a newtoni törvényeknek engedelmeskednek, nem triviális, hogy ennek eredményeképpen milyen mozgások jönnek létre. És ezeket a mozgásokat alapvetően befolyásolja a gépjárműgumik viselkedése.
Az eredményeink magyarázzák, hogy a világ egyik legnagyobb gumigyártó cégének, a Michelinnek a kutatási igazgatója meglátogatott bennünket.
Egyébként nem csak a kerekek simiznek, a szerszámgépek is berezegnek. Erre a jelenségre is magyarázatot, majd megoldást kell találni, mert az akárcsak kicsit is rezgő szerszámgépeken előállított termékek pontatlanok lesznek.
Ma már jóval magasabb pontszámmal lehet bekerülni a Műegyetem gépészkarára, mint pár évtizede, amit azzal magyaráznak, hogy a gépészmérnöki pálya presztízse nagyot ugrott az elmúlt tizenöt évben. A Kar korábbi dékánjaként ez az Ön érdeme, vagy ennél összetettebb a válasza?
– 2008 és 2012 között voltam dékán. Beköszöntött a pénzügyi válság, gondoltam is, hogy megint jó időben vállaltam felelősséget egy nagyobb, ez esetben a Kar közösségéért. Úgy döntöttünk, hogy minden lehetséges eszközzel népszerűsítjük magunkat. Középiskolákba mentünk, tévében, rádióban szerepeltünk. És elkezdtek jönni a hallgatók, emelkedtek a felvételi pontszámok. Elindítottuk akkreditált angol nyelvű mesterképzésünket. Ez a felfutás azonban nem csak az én érdemem, hiszen nemzetközi tapasztalat, hogy válságok idején mindig megnő az érdeklődés a mérnöki pályák iránt. Nyugalmasabb időszakokban pedig inkább a kevesebb munkával megszerezhető diplomák iránt érdeklődnek a fiatalok.
A családjáról eddig nem esett szó. Mi tudható róluk?
– A feleségem szerint az én életem a műszaki mechanikáról szólt és szól, ami nem teljesen igaz, hiszen sokat sportoltam – teniszeztem és úsztam. Emellett rengeteget kirándultunk. Az utóbbi években jobban találunk időt, hogy színházba és kiállításokra járjunk, illetve nagyon sok filmet nézünk. A fiam itthon él, így az unokákat naponta láthatom. A lányom Göteborgban folytatta PhD-tanulmányait, ahol megismerkedett egy amerikai fiatalemberrel, Kaliforniában házasodtak össze, jelenleg ott élnek. Ott még nincs unoka.
Mit tart pályája nagy tanulságának?
– Hogy sohasem szabad feladni. Ha elestél, kelj fel és folytasd a munkát.
Ki legyen a következő megszólaló?
– Röst Gergely szegedi matematikusra gondoltam, akinek előrejelzései szinte napra pontosan megjósolták a hazai koronavírus-hullámok csúcsait.•