2014. november 3.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Lusta fizikus?

Az MTA–ELTE Geológiai, Geofizikai és Űrtudományi Kutatócsoport tudományos főmunkatársát, Molnár Gábor geo­fizikust ajánlotta figyelmünkbe előző interjú­alanyunk, Bertók Gábor régész, mert olyan dolgokról szokott vele beszélgetni, amik rettentő mód érdeklik, de nem tud róluk eleget. Ilyen a műholdas termés­becslés vagy éppen a háromdimenziós lézerszkennelés hibáinak ki­kü­­­szö­bölése.


A geológia, a geofizika és az űrtudomány triumvirátusából önhöz melyik áll a legközelebb?

– A geofizika és az űrtudomány egyformán fontos a számomra, mindkettőt képviselem. 1994-ben végeztem az ELTE geofizikus szakán, majd rögtön elkezdhettem dolgozni az egyetem Geofizikai Tanszék Űrkutató Csoportjában. Egy évfolyamtársammal ketten kerültünk be a Ferencz Csaba által vezetett közösségbe. Egy akkor indult programhoz – a Földmérési és Távérzékelési Intézet (FÖMI) vezetésével indult műholdas termésbecsléshez – kerestek lelkes fiatalokat, mi pedig örömmel mentünk. Pályakezdőként igen izgalmas feladat várt rám. 2010-ig dolgoztam ebben a kutatócsoportban, 2007-ig teljes állásban, a következő három évben már csak részállásban, mert a Bécsi Műszaki Egyetem Fotogrammetriai Tanszékére kerültem. 2010-től újra a Geofizikai Tanszéken munkálkodtam tudományos főmunkatársként, majd egy éve kerültem át az MTA–ELTE Geológiai, Geofizikai és Űrtudományi Kutatócsoportba. Ebben a csapatban heten-nyolcan dolgozunk geológusok és geofizikusok.

Néhány mondatban összefoglalta életét, de ennyivel nem ússza meg. Például miben különbözik a fizikus a geofizikustól?

– A kilencvenes évek elején az ELTE-n párhuzamosan oktatták a két szakot. A fizikusok gyakorta azzal viccelődtek, hogy a „geo” nem más, mint fosztóképző, azaz a geofizika tulajdonképpen le­butított fizika. Komolyra fordítva a szót: a geofizika nyilvánvalóan a Földdel foglalkozó fizikát jelenti. Hogy mit csinálnak a geofizikusok? Ők keresik a kőolajmezőket, a földgáztelepeket, az ásványkincseket, tehát ez a tudományág nagyon jelentős gyakorlati hasznot hoz. Mérik például a nehézségi erőteret és a mágneses mezőt a Föld felszínén, és az eltérésekből, anomáliákból tudjuk leképezni a földkéreg belső szerkezetét. A Földben terjedő rengéshullámokkal képezzük le a geológiai rétegeket. Amikor az ember kelt rengéshullámokat, azt szeizmikának, amikor a természet állít elő ilyen jelenséget, azt szeizmológiának nevezik. A geológusok, mivel nem látnak bele a Föld belsejébe, sok esetben a geofizikusokra vannak utalva. Az elmúlt évtizedben feltárt sekélytengeri olajtartalékokat egyébként nem a föld megrengetésével találták meg, hanem a vízen keltett hullámok révén. Hajók vontatják a hullámkeltő és a visszaverődő hullámokat érzékelő berendezéseket. Az utóbbi évek hatalmas előrelépését az jelentette, hogy a mélység feltérképezését már három dimenzióban végzik el a szakemberek.

Hogyan keltenek hullámot?

– Van, amikor annyi is elegendő, hogy egy kalapáccsal egy fémlapra ráüssenek – ezzel legfeljebb százméteres távolságot „látni be” –, de van, amikor robbantással keltenek hullámokat, ez esetben kilo­méteres nagyságrendű a belátott távolság. Robbantás mellett speciális vibrátorok is segítik a munkát. Ezek általában hatalmas teher­autók, amelyek aljára hidraulikus berendezést szerelnek, az rázza meg a többtonnás szerkezetet. A megrázott gépjármű kelt ez esetben rengéseket. Manapság akár többtucatnyi autót állítanak rendszerbe – összehangolt rázásukkal háromdimenziós képet kapunk. A szíriai sivatagban ezzel a módszerrel mérnek, illetve itthon az Alföldön is így keresnek kőolajat. Izgalmas munka, nagy figyelemmel kísérem ezeket az eredményeket, követem a trendeket, ám én magam nem vettem részt ilyen munkákban. De rá kell látnom, hogy a hallgatóknak át tudjam adni ezeket az ismereteket.

Ahogy említette, 1994-ben végzett az ELTE-n, majd a műholdas termésbecslésben merült el. Mit ad egy műholdas felvétel, ami újdonság azoknak, akik a búzatáblák mentén járva figyelik a szemek fejlődését?

– Nagyon sok pluszinformációt szerezhetünk ezzel a megoldással, de ahhoz, hogy ezek valósak legyenek, a műholdfelvételeket össze kellett hangolni a földmérési adatokkal, térképekkel. A termésbecslési munkában az én feladatom ez az összehangolás volt. A kilencvenes évek közepén használt térinformatikai programok ugyanis nem ismerték az EOV-t, az egységes országos vetületet. Az EOV a magyarországi földmérési térképek vetületi rendszere, amelyet 1975-ben vezettek be, összhangban az egységes országos térképrendszerrel. Az ingatlan-nyilvántartási és polgári topográfiai térképek ebben a vetületi rendszerben készülnek. Egyik első eredményemként sikerült megtalálni azokat az együtthatókat, amelyek révén a térinformatikai programokkal harmonizálható az EOV. További probléma, hogy a műholdfelvételeknek belső torzulásai vannak, ezek egy része abból fakad, hogy egy műholdfelvétel nem teljesen felülről tekint a földfelszínre. Például egy műholdfelvételen egy magas torony alja és csúcsa másutt látszik, és ha a felvételt korrekció nélkül vetítjük a térképre, a torony aljának és tetejének más-más térképi pont felel meg. Ez a magassági hatást korrigáló eljárás is a termésbecslési projekt melléktermékeként született.

Mennyire pontos becslések kaphatók a műholdfelvételek segítségével?

– A mezőgazdász csak kisebb területet tud bejárni, nem gázolhat a táblák közepébe, és másként becsül, mint a szomszéd táblákat elemző szakember. Ezeknek az adatoknak az összegzése még a két­ezres évek elején sem volt magától értetődő. A műholdfelvétel mentes a szubjektív tényezőktől, egyértelmű, és akár országos adatokat ad, mégpedig meglepő pontossággal.

Honnan indult a pályája?

– Felsőgödön születtem, ott is nőttem fel két, nálam jóval idősebb bátyám árnyékában. Édesanyám szerint engem négy felnőtt nevelt a családban, ehhez jöttek a helyi általános iskolai tanárok. Már gyerekként érdekeltek a tudományok, és ez irányú kíváncsiságomat az oktatók is támogatták. Családunk nem volt különösebben vallásos, ám az egyik unokatestvérem egy alkalommal arról mesélt, hogy milyen kiváló gimnázium működik Pannonhalmán. Hetedikes koromban elhatároztam, hogy nekem ott a helyem, egy évvel később felvettek. A négy gimnáziumi évet ott töltöttem, máig meghatározó élmények sora köt az intézményhez. A legjobban talán úgy fogalmazható meg, hogy négy éven át folyamatosan azt éreztem, hogy a helyemen vagyok. Minden szempontból tökéletes környezetet biztosított a bencés apátság. A legjobb barátaimat ott ismertem meg. Nem áll messze a valóságtól az a kijelentés, hogy a mai napig abból élek, amit ott tanultam. Ott tanultam meg tanulni, ott tanultam meg, hogy hogyan kell hatékonyan tanítani. Előadás közben olykor azon kapom magam, hogy egykori bencés tanáraim történeteit mesélem tovább.

Hogyan egyeztethető össze az ön esetében a vallás a tudománnyal?

– Vallásossá váltam, ami a saját definícióm szerint softcore katolikusságot jelent. A személyes vallásosság és az istenkép szempontjából ugyanolyan nehéz megmagyarázni, hogy minden, amit látunk magunk körül, az magától van, mintsem azt mondani, hogy van egy rajtunk kívül álló szellemi oka a világnak. A vallásos külsőségekről pedig azt gondolom, hogy látom azok megtartó erejét, és próbálom ezeket a saját életemben a magam és környezetem hasznára fordítani. Számomra fontos a templomba járás, fontos, hogy a gyerekek hittanra járjanak.

Tudósi létének szüksége van a vallásra?

– A hétköznapjaim, a napi problémák szintjén az életem a tudós léttel írható le, a tudóslétből származó pragmatizmus hatja át. Ugyanakkor a tudóslétemben vannak olyan kérdések, amelyeket hiába feszegetek, nem tudok velük dűlőre jutni. Ezeket be­csomago­lom, időnként elő­veszem, tovább­rágom és vissza­csomagolom. Vannak dolgok, amiket úgy kell elfogadni, ahogy vannak, egyszerűen használjuk azokat. A filozófia egyik alap­kérdése, hogy miért van valami, és miért nincs inkább semmi? Az, hogy valami van, okért kiált! Úgy érzem, hogy a világ léte nem magyarázza saját magát. Amit én körülírok a korlátozott tapasztalásommal, az nem magyarázza magát.

Molnár Gábor 1971-ben született Fel­ső­gö­dön. A pannonhalmi bencéseknél érettségizett, utána az ELTE geofizikus szakán szerzett diplomát 1994-ben. Az ELTE Geofizikai Tanszék tudományos főmunkatársa, 2004-ben szerzett PhD-fokozatot. Szak­területe az űrkutatás és a geofizika.
Az útkereső mentalitás miért a fizika, s nem a filozófia irányába vitte?

– Mert nagyon jó fizikatanárom volt, akinek mindannyian nagyon sokat köszönhettünk. Már akkor nagyon nagy jelentőséget tulajdonítottam egyes mondatainak: például annak, hogy egy „jó fizikus lusta”. Ezen azt értette, hogy ha valamit egyszerűen is kiszámíthatunk, akkor ne bonyolítsuk túl egyenletrendszerekkel. Bizonyos esetekben persze nincs könnyített egérút, számolni kell, és nem szabad elengedni egy adott problémát. Édesapám ma is beleáll olyan munkákba, amiket én el sem kezdenék. Nem hasogatnék fel például egy halom tűzifát. De hatott rám a kitartása. Én olyan munkákba állok bele, amiktől mások ódzkodnak. Néhány eredményemen azt érzem, hogy azokat addig nem engedtem el, amíg a végére nem jártam a felvetésnek.

Most egy lusta vagy egy szívós geofizikussal beszélek?

– Egy geofizikussal, akiben a lustaság és a szívósság küzd egymással. Egyébként az ELTE-re fizikus szakra jelentkeztem, de nem volt elég a pontszámom, noha az orvosegyetemre simán felvettek volna vele. 1989-ben jártunk, abban az évben a fizika és matematika OKTV (Országos Középiskolai Tanulmány Verseny – a szerk.) nyertesei, helyezettjei töltötték ki a felvehető keretet. Némi megalkuvással fogadtam el a geofizika szakot, de nem jelentett törést, a mai napig nem bántam meg a váltást. Nem volt bennem olyan erős a fizikussá válás igénye, hogy a geo „fosztóképző” miatt a kardomba kellett volna dőlnöm. Élni kellett az életet, aminek része volt a tanulás. Nagyon jó tanárokkal kerültem kapcsolatba az egyetemen, nagyon sokat tanultam tőlük: szemléletet és konkrét tudást egyaránt. Megtanították, hogy mindig tudjuk, honnan indulunk el, és ahova eljutottunk, az következhet-e a kiindulási helyből.

Hogyan csöppent az űrkutatásba?

– Két fiatal oktató szemináriumai és terepgyakorlatai nyomán érlelődött meg bennem, hogy ezzel az ágazattal kezdhetek valamit. A FÖMI-vel kötött szerződés kapóra jött, mert bent maradhattam az egyetemen. A felsőoktatási intézmények finanszírozása már akkor is többrétegű volt. Az oktatói státuszban lévő emberek mellett olyanok is dolgoztak a tanszékeken, akiknek a fizetését a külső megbízásokból, tudományos projektekből befolyó pénzből fizették. Utóbbiak is tartottak órákat, így a külső szemlélő számára meglehetősen kaotikusnak tűnhet, hogy ki milyen státuszban van. Egy biztos, mindannyian oktattunk és kutattunk. Azóta is „zsonglőrködés” folyik a felsőoktatási intézményekben. A helyzet az én szempontomból annyiban javult, hogy a diplomázás után félévente hosszabbították a szerződésemet, most, negyvenen túl kaptam eddigi leghosszabb, ötéves szerződésemet.

Bécsben három évet töltött. Hogy került oda, és miért jött vissza?

– Az Európai Földtudományi Unió minden évben megrendezi tízezer főt mozgató konferenciáját. Az évek óta Bécsben tartott eseményen, 2007 tavaszán, a poszterek közt bolyongva egy lézerszkenneléssel foglalkozó beszámoló mellett azt olvastam, hogy szakembereket keresnek a Bécsi Műszaki Egyetem Fotogrammetriai Tanszékére, és akit érdekel, aznap délben Wagner professzorral vegye fel a kapcsolatot. Az egyik kollégámat elkísértem a megbeszélésre – éppen lejárt a szerződése, és semmi biztos nem látszott számára –, de nemcsak tőle, hanem tőlem is kértek szakmai életrajzot. A lényeg, hogy mindkettőnket felvettek az egyetemre. Így indult egy három és fél éves történet. Negyedállásban az ELTE-n maradtam, egy kutatást befejeztem, de erőimet a bécsi feladatokra összpontosítottam. Hogy miért jöttem vissza? Amikor kimentem, két gyermekünk volt, de időközben megszületett a harmadik. Az első hónapokban én ingáztam a két város között, majd a család költözött ki az osztrák fővárosba. De mindannyiunknak hiányzott a magyar környezet, ezért a családi tanács úgy döntött, visszatérünk Magyarországra. Az oktatásban és a kutatásban is komolyabban számoltak velem. Bécsből elengedtek, de a minap is hívtak, hogy vegyek részt egy kutatásban, ami havi két nap elfoglaltságot jelent.

Lehet úgy hosszú távra tervezni, hogy az embernek félévente, évente hosszabbítják meg a szerződését?

– Számomra ez a normális, mert ilyen körülmények között szocializálódtam. Egykori főnököm, Ferencz Csaba szokta mondani, hogy az egyetemen dolgozók úgy ugornak fejest, hogy a medencében még nincs víz, de dolgoznak azon, hogy mire leérnek, megteljen a medence. Mindig tudtam, éreztem, hogy a féléves szerződés nem jelenti azt, hogy hat hónap után másik munka után kell néznem. Egy szerződés meg­hosszabbítá­sának előzményei vannak, ha mindent belead az ember, akkor nem éri negatív élmény.

Az oktatás mellett a kutatásra is jut ideje, vagy fordítottak az arányok?

– Az oktatás szinte minden időmet elviszi, de azért jut a tudományra is. No nem annyi, amennyit szeretnék. A tanórák jelentette leterheltség miatt saját nagy kutatási programom jelenleg nincs, inkább mások tudományos kutatásaiba dolgozok be szakértőként. Ilyen például az engem ajánló Bertók Gáboré is, akivel egy konferencián találkoztam. Többnyire alapkutatásnak minősülő programokban veszek részt, de ennek örülök, mert Neumann János szerint is egy jó elméletnek van igazán sok gyakorlati haszna. Azaz, sohasem tudhatjuk, hogy elméleti fejtegetéseink milyen gyakorlati következménnyel zárulnak. Néhány kollégámmal a Duna-terasz kavicsaiban mért izotóp­arányból számítjuk ki a teraszok korát. Másokkal a vulkanitokban mért kémiai elemek arányából számoljuk a földköpeny részleges olvadásának sebességét és mélységét. Ezeknél a feladatoknál nem a konkrét probléma, hanem a megoldáshoz vezető módszer izgat. Az, hogy egyenletek segítségével hogyan becsüljük fel a minket érdeklő mennyiségeket. Az, hogy a méréseinkből hogyan számoljuk vissza a bennünket érdeklő mennyiségeket. Ezt, a geofizikában alapvető fontosságú folyamatot geofizikai inverziónak nevezzük. Általánosságban a következőképpen írható le: a geofizikusok alapvető élménye, hogy általában nem azt mérik, mint amire kíváncsiak. Ha tudjuk, hogy az Alföld egy adott pontja alatt egy hatalmas vulkáni tömb van, de nem tudjuk, hogy mekkora, akkor gravitációs méréseket végzünk. A környezeténél sokkal nagyobb sűrűsége miatt eltérő gyorsulási értékeket tapasztalunk, és nekünk ezekből az értékekből kell meghatároznunk, hogy milyen mélyen van a vulkán. Ha valaki megmondaná, hogy milyen mélyen van, és mekkora a tömege, akkor kiszámolnánk annak gravitációs hatását, de ezt senki sem mondja meg. Mi egy modellt állítunk fel, és addig változtatjuk a paramétereket: a tömb lehetséges méretét és mélységét, amíg a számolt gravitációs anomália a leginkább megegyezik a mérésekkel. Amikor a mért értékeket a legjobban eltaláljuk a számoltakkal, az a vulkáni tömb mélysége és tömege. Ez a jelenség hallgatóként lenyűgözött, nem lehet véletlen, hogy ilyen tantárgyat oktatok a jelen geofizikus hallgatóinak. A 20. századi fizika egyébként hasonló problémákon alapul: a minket érdeklő mennyiségeket közvetlenül nem tudjuk mérni, de megoldást keresünk.

Ahogy beszélgetünk, folyamatosan azt érzem, hogy élvezi, amit csinál.

– Ez így igaz, és nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy ezt csinálhatom. Érdekel, és megvan az a szabadságom, amivel a fizika irányába kikacsinthatok. Az Eötvös Loránd-féle gravitációs mérések teljes értelmezése még várat magára. Lelkesen olvasok és tanulok annak érdekében, hogy e téren is minél kisebbek legyenek a fehér foltok, de komoly eredményekkel még nem álltam elő. Igazán komoly eredménynek számítanak viszont a különböző geodéziai vetületek közötti átjárást megkönnyítő felismerések, illetve az, amit a bécsi egyetemen a lézerszkennerek kalibrálásával elértem. Ez utóbbi azért érdekes, mert a korai lézerszkenner a környezetében lévő felületek háromdimenziós leképezésében nem bizonyult eléggé pontosnak. Millimétereket téved, ami azzal a következménnyel jár, hogy egy teljesen egyenes felületről készült képen hullámok látszanak. Nekünk Bécsben ezeket kellett eltüntetnünk. Sikerült.

Mi az a témakör, ami a legjobban foglalkoztatja?

– Az Eötvös-féle gravitációs mérések, ami lehet, hogy csak számomra érdekes, másoknak abszolút érdektelen. Lehet, hogy ebben a korban nincs értelme, gyakorlati haszna sem látszik, de azt hiszem, hogy rendelkezésemre áll egy apparátus – felületekről, görbe koor­dináta-rendszerekről, inverzióról –, amivel jobban, alaposabban megérthetem az Eötvös-féle gravitációs kérdéseket. Kihívásnak érzem, ahogy kihívásnak érezte a Mount Everest meghódítását George Mallory is. Pusztán azért, mert ott volt. A többit majd meglátjuk. Ez a közeljövő kihívása. A jelenben elegendő feladatot jelent a geofizikai inverzió oktatásán túl a távérzékelés című tantárgy oktatása. Utóbbinak jelentős része a műholdképek feldolgozásáról szól.

A Google Earth képeket bárki elérheti, de nem mindenki tudja helyesen értelmezni az ott látottakat. Ezt az értelmezést segítjük a mai földtudomány szakosok számára, és az általam kitalált „földkutatás a világűrből” tantárgy is ezt a célt szolgálja. Geofizikus mesterszakosok számára hirdetjük meg a bolygókutatás, bolygóvizsgálati módszerek című tantárgyat. A hallgatókat érdeklődő témák ezek, általában megtelik a 120 fős előadóterem. Az ELTE Bolyai Kollégiumban is tartottam előadást, amelyet a hallgatók később a félév legjobb előadásának választottak. E tárgyak oktatása a távérzékelés tudományának fejlődése nélkül elképzelhetetlen, így ebben a témában is elmélyültem, ami együtt járt a 20. századi történelem alapos megismerésével, hiszen a távérzékelési módszerek jelentős része a hidegháborús korszakban született. Az pedig, hogy most számítógépekkel dolgozunk, a holdra szállás mellékterméke, és mert a nagyhatalmak érdekellentéte nem csillapodik, a távérzékelési módszerek fejlődése garantált.

Szeret oktatni?

– Azt gondolom, hogy 120 ember előtt úgy beszélni, hogy az a nagy többséget érdekelje, az előadó-művészeti műfaj. Nemcsak lehet, hanem kötelező a témával kapcsolatos személyes reláció átadása. Egyszerre kell figyelni a hallgatók reakcióit, mindegyikéit, mert ha látom, hogy ismeretlen témáról beszélek, akkor lassítanom kell. Néha azon veszem észre magam, hogy talán az indokoltnál is jobban szeretek oktatni. Nagyon jó kollégák között vagyok, és felettébb fontos a hallgatók inspirálása, hogy mindig visszakérdeznek, hogy mernek segítséget kérni saját témáik kidolgozásához. A legnagyobb siker az, amikor nem az ismeretet, hanem az ismeret megszerzésének a módszerét adhatom át. Amikor nem azt érzik, hogy itt megtanítják valamire őket, hanem képessé teszik őket a saját munkára. Valami hasonlót teszek, mint amit velem tettek annak idején a pannonhalmi tanárok.

A család hogyan tolerálja az egyetemi létből fakadó megannyi kötelezettséget?

– Feleségemmel még a családalapítás elején elhatároztuk, hogy mindkettőnk számára fontos a személyes karrier, de azt is eldöntöttük, hogy minden döntésünket a család szempontjából hozzuk meg, mindent a kisközösségünk érdekeinek rendelünk alá. Ennek lehet a magyarázata, hogy még odébb van az MTA doktora cím megszerzése, hogy nem haladok öles léptekkel a tudományos ranglétrán, ám a másik oldalon ott van a három gyönyörű gyermekem, akiknek igyekszem minden tőlem telhetőt megadni. Ezért nem erőltetem, hogy nekem legyenek komoly projektjeim, s ezért társulok be szívesen mások kutatásaiba. A feleségemmel beosztjuk, hogy a hét melyik napján melyikünk ér be a reggeli csúcs előtt a munkahelyére, és ki indulhat később. Komoly tervezést igényel egy család működtetése, még úgy is, hogy a nagyfiam idén ősszel kezdett Pannonhalmán. A kisebbik fiam vív, a kislányom balettra jár. Kísérők vagyunk az útkeresésükben. Mindketten feláldozunk valamennyit a karrierünkből, ami nem nagy áldozat, hiszen örömünket leljük a családunkban. Ha a gyerekek mellett marad szabadidőm, akkor olvasok. Űrkutatási témában minden kezem ügyébe kerülő könyvet áttanulmányozok.

Ha lehetne, vállalna egy űrutazást?

– Az egyik álmomban egy hordozórakéta közelében álltam, amelynek a tetején egy Szojuz űrhajó volt. A rakéta emelkedett, majd néhány méter után visszazuhant. Elkezdtem futni, mert menekülnöm kellett, de elestem, és tudtam, hogy az életem ettől kezdve nem az én kezemben van, hiszen a néhány száz tonna üzemanyag és folyékony oxigén bármikor felrobbanhat. Fel is robbant. Azaz, nem akarok repülni, mert szeretem, ha a sorsomat magam irányíthatom.

Kivel készüljön következő interjúnk?

Bodnár Balázst, az evoPro ügyvezetőjét ajánlom. Az ő koordinálásával született meg a Modulo nevű, nullemissziós, teljes egészében magyar fejlesztésű és gyártású autóbusz.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka