Balázs Judit azzal ajánlotta Önt, hogy gyerekkoruk óta ismerik egymást, majd vicces fordulatot vett az életük, amikor fiatal orvosként pszichiátriagyakorlatot tartott az Ön csoportjának. Jó ideje pedig már nagy érdeklődéssel és tisztelettel követi munkáját, tudományos eredményeit, ahogy a fiatalokkal foglalkozik. Nem akármilyen ajánlólevél…

– Zavarban is voltam, amikor Judit megkeresett. A meglepetés nem csökkent, amikor megnéztem, kik szerepeltek előttem ebben a sorozatban. Időről időre felmerül bennem az úgynevezett imposztorszindróma. Ennek lényege, hogy az ember belekerül egy társaságba, majd amikor körülnéz, hogy kikkel van együtt, azt érzi, mindenki más kiváló, egyedül ő lóg ki a közösségből. A többiek vajon tudják, hogy nagyon messze vagyok tőlük? Ez az a helyzet, amikor nem hiszed el, hogy te is odavaló vagy. Állandóan attól félsz, hogy lelepleződsz. Szó sincs álszerénységről, valóban szokatlan számomra ez a helyzet.

Egyetemen oktat és kutat, céget vezet. Mégis, honnan van minderre energiája?

– Többen kérdezték már, még sincs igazán jó válaszom. Nem érzem, hogy túlterhelném magam. Talán azért, mert csupa olyan dolgot teszek, amit nagyon szeretek. Az okoz olykor nehézséget, hogy a környezetem nem, vagy nehezen tartja velem a lépést. Ilyenkor megkérdezem az öt-tíz éve velem együtt dolgozó kollégáimat, hogy túl sok, amit kérek? Azért őket, mert ismerem a teherbírásukat. Ha igennel felelnek, visszafogom magam.

Otthonról hozta a pörgést?

– A szüleim sem éltek átlagos életet, de én az övékére rátettem egy-két lapáttal. A hipermaximalista édesapám időnként figyelmeztet, hogy vegyek vissza kissé, de én tényleg nem érzem soknak a tempómat. Ennek ellenére az elmúlt pár évben azt gyakorlom, hogy miként engedjek el dolgokat. Ne javítsam ki az utolsó pillanatban beadott TDK-absztraktban a szórendet, vagy, ha kijavítom, ne tegyem szóvá. Valóban, jó lenne több időt hagyni arra, hogy megéljem a sikereket. Például a tavaly év végén elnyert Gábor Dénes-díjat…

…amelyet a diabétesz okozta sok­szer­vi szövődmények leírásáért és új terápiás lehetőségek felfedezéséért, a szövethegesedések kezelésében új célmolekulák és biológiai védő mechanizmusok azonosításában vitt ve­zető szerepéért érdemelt ki. Kiváló szakemberek társaságába került, mondhatnánk ismét, hiszen szakmai elismeréseinek sora lenyűgöző.

– Hihetetlen, hogy a Semmelweis Egyetem rektora és az MTA jelenlegi elnöke is a felterjesztőim között volt. Azt pedig a mai napig nem dolgoztam fel, hogy ki mindenki gratulált azóta ehhez az elisme­réshez. Szomorúan látom ugyanakkor, hogy a sikerekkel arányosan emelkedik az irigyek száma. Megdöbbentő, hogy a közvetlen kollégák között is akad ilyen, ezt hatalmas kudarcként élem meg. Olyan, mint amikor az ember elválik a korábban tisztelt társától.

Miközben a 2020-as évet az egyik legrosszabbnak élte meg, a kollégáitól kapott egy vaskos brosúrát az elmúlt év eredményeiről. Nincs itt ellentmondás?

– Nem várt eseményekből bőven kijutott az elmúlt évben. Kineveztek egyetemi docensnek, de kétszer elszakadt a vádlim. Gábor Dénes-díjas lettem, de eltört a vállam. Fontos cikkek jelentek meg, OTKA-pályázatot nyertem, új fejlesztések indultak, új kooperáció kezdődött az egyik amerikai egyetemmel, de a kamaszodó fiaimmal sűrűn összekapunk. Olykor arról álmodok, lehetne egy lányom is, akivel órákon át gobelinezhetnénk…

Mi kell a sikeres kutatói munkához? Minarik Ede szerint egy csapat.

– Én a csapatomra vagyok a legbüszkébb. Arra a nyolc-tíz emberre, akikkel közösen elindítottuk 2011-ben a Lendület kutatócsoportot. A jelenlegi csapat színes, nemzetközi, hiszen iráni, amerikai és vietnami kollégákkal is dolgozunk.

Éppen tíz éve beszéltünk először. Akkor azt mondta, a kudarcok inkább feltüzelik, mint elkeserítik. Talán a sportolói múltjából is adódik – éveken át teniszezett –, hogy a kudarcnak egyetlen üzenete az, hogy utána még nagyobb erővel kezdje újra. Sikerül?

– Most is azt érzem, hogy a kudarcok megsokszorozzák az erőmet. Egy kedves barátom szokta mondani: „Mindig az a győztes, aki eggyel többször áll fel.” Ezt gyakorlom. Szerencsére sikerekből bőven jut, ezekért is keményen megdolgozok. Sokszor méltat­lannak érzem, amikor azt hallom, hogy ez vagy az könnyű nekem. Éljenek végig egy hetet helyettem, és megtudják, mi mindenre kell koncentrálnom.

Térjünk vissza a kezdetekhez: hogyan került az ország legjobb középiskolájába, a budapesti Fazekas Gimnáziumba?

– Nagyon egyszerűen: a nyolcadik kerületben laktunk, a Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium volt a körzeti iskola. A Horváth Mihály tértől a sokak által elkerült részekről egyaránt kerültek be gyerekek az általános iskolába. Az egyik osztálytársammal – aki akkor négy évvel volt idősebb nálunk – évekkel később, gimnazistaként összetalálkoztam a pesti éjszakában. Kést rántott a derék maffiózó, hogy adjuk oda az értékeinket, ha nem akarunk bajt. A barátom megijedt a felállványozott ház aljából előugró Imi láttán. Én felismertem, ő pedig elengedett bennünket. Az általános iskolából nem volt automatikus átmenet a gimnáziumba, felvételizni kellett a bekerüléshez. A biológia szakra szerettem volna bekerülni, de oda nem vettek fel – túlizgultam a felvételit –, a futottak még D osztályba kerültem. Nagyon jó osztályunk volt, a futottak még kifejezést mások mondták rólunk. Híres magyartanárunk, Turcsányi Márta hatására komolyan felmerült, hogy magyar szakra felvételizem. Ma már csak nevetek rajta, ahogy a fülembe cseng: „Fekete, maga menjen csak inkább az orvoskarra.”

Ment, és elsőre felvették, majd a gimnáziumi éltanulóból az egyetemi csoport legrosszabb hallgatója lett 4,3-as átlaggal. Mi történt?

– Hatalmas és mindent elsöprő szerelembe estem a gimnázium végén, de a kedvesemmel azon a nyáron szakítottunk. Olyannyira sajnáltam magam, hogy semmit sem tanultam. Édesapám autóval vitt az anatómiavizsgára – tudta, hogy „mennyit” készültem. Én a rádióból szóló dalokat dúdoltam, mire a papám azt mondta, legyek inkább lemezlovas, mint orvos. Barátnőm sem mert szólni, hogy az öreglyukon kívül semmit sem ismerek fel a koponyán. Időben jöttek a megvilágosító csalódások. A másodév végére össze­szedtem magam, vissza­nyertem az oktatók és a csoporttársak elismerését. Harmadéves koromtól már kutattam a Kór­élettani Intézetben, majd felajánlották, menjek át az I. Sz. Gyermek­klinikára, ahol akkor szerveztek egy kutatólabort. Mentem, és ott ragadtam.

A családban számos orvos volt, de egyikük sem a kutatásban, hanem a gyakorlati munkában jeleskedett. Nem akarták eltántorítani a számukra szokatlan iránytól?

– Sebész édesapám eleinte megkérdezte, mi a helyzet a „szösz­mö­teim­mel”, de most már látom rajta, hogy büszke rám. A híres gyereksebész, Verebély Tibor professzor egy alkalommal szintén tréfásan megjegyezte, jó klinikusként miért nem nála dolgozok ahelyett, hogy az alagsorban úsztatom a patkányokat? Az egyetem elvégzése után klinikus szerettem volna lenni, de nem volt hely számomra, ezért PhD-hallgató lettem, később ösztöndíjjal a németországi Freiburgban, világszínvonalú genetikai laborban dolgozhattam. Később jártam az Egyesült Államokban, de onnan is visszajöttem, pedig Floridában éltünk.

Ezek az évek a nefrológiáról, azaz a vese belgyógyászatáról szóltak. Miért éppen a vese érdekelte?

– Egyetemi szupercsoportunkban senkit sem vonzott ez a szerv, engem valamiért megfogott. Azóta sok minden képbe került, jelenleg a szemmel kapcsolatos munkáinkra fordítunk sok energiát. Fiatalabb társaim elégedetlenkednek is, nehogy elengedjük a vesékkel kapcsolatos kutatásokat.

Mi hozta haza az Egyesült Államokból?

– Több ok. Apósom súlyos betegsége mellett nyolcadik hónapos terhes voltam a második fiammal. Azt akartam, hogy itthon jöjjön a világra. A nagyfiamnak is szüksége volt a nagy­szüleire, az anyanyelvi környezetre. Klinikusként dolgozó férjemnek sem jelentett vissza­­lépést, hogy itthon éljünk, s nem valamelyik nyugati államban. Sohasem merült fel komolyan bennünk, hogy külföldön építünk karriert. Az itthon maradásban hatalmas motivációt jelentett a Lendület program, anyagi és erkölcsi szempontból egyaránt. Olykor azért kapok olyan felkérést, ami elgondolkoztat. Két éve a Bécsi Egyetemről hívtak, hogy a csoportommal együtt menjünk az osztrák fővárosba.

2011-ben az egyik első kutatónőként nyerte el a Lendület program öt évre szóló támogatását. Megalakította Lendület Diabétesz Kutatócsoportját, amely a diabétesz kialakulását, valamint a betegség korai felismerésének és gyógyításának eddig nem ismert lehetőségeit vizsgálta. Sikeres volt ez az öt év?

– A programnak köszönhetően olyan körülmények között dolgozhattunk, mint mondjuk az Egyesült Államokban. A minőségi munkát cikkek sora igazolta vissza. Jelenleg a pályázati forrásokból, a cégemből jutok annyi jövedelemhez, hogy nem panaszkodhatok. Kialakítottam egy életstílust, életszínvonalat, amiből nem szeretnék engedni. Zavarna, ha bizonyos dolgokat nem engedhetnék meg magamnak. Ehhez az kell, hogy megelégedjek a Škodával, és ne hajtsak egy Volvo jeepre. Anyagi okok miatt nem mennék külföldre.

Hanem miért?

– Nem tetszik a közélet hangvétele, ahogy az emberek egymással beszélnek, viselkednek, ahogy bizonyos folyamatok zajlanak ebben az országban. Erről tíz éve is beszéltem, és azóta nem lett jobb a helyzet.

Gyakorta felmerül, hogy jut-e elég ideje a gyerekekre? Jó-e, hogy a műanyag dínókkal játszó középső fia évekkel ezelőtt olyan kérdést fogalmazott meg, hogy: „Te dínó, neked is magas a vércukorszinted?”

– Három gyermek édesanyjaként sokat tudok a munka és a családi élet össze­egyezteté­sének nehézségéről. A kutatói munka előnye a rugalmas időbeosztás, de még így is komoly szervezést igényel a három gyerek. Harmadik fiam születésénél elhatároztam, hogy hosszabb időt töltök majd otthon, kiélvezve a babázást, ám mégis ekkor tértem vissza leghamarabb a munkába. A problémák változnak. A minap, amikor arra kértem a leg­nagyobbat éjféltájban, hogy próbálja letenni a telefont, azt a választ kaptam, hogy azért, mert feltaláló vagyok, még nem értek mindenhez, nincs mindenben igazam. Pár éve azért könyörögtek a gyerekek, hogy legyen kutyánk. Én azt mondtam, akkor lesz, ha kertes házba költözünk. És mikor költözünk családi házba? – jött az újabb kérdés. Amikor bejön a találmányom – válaszoltam. A fiúk reakciója: sose jön be a mama találmánya. Ebből is látszik, hogy minden siker viszonylagos.

Elsőként publikálták 2016-ban egy új, Sigma-1 receptor ál­tal mediált biológiai útvonalat, melynek gyógyszeres ak­tiválásával a krónikus vesebetegségben szenvedőknél gátolható a szövet hegesedése. Ezért a felismerésért 2016-ban az egyetem leginnovatívabb klinikai kutatómunkájáért járó díját vehette át. A felfedezést 2019 óta az Egyesült Államokban, majd 2020-ban Kínában és számos más országban bejegyzett szabadalom védi, amelynek 95 százalékban az MTA, 5 százalékban a Semmelweis Egyetem a tulajdonosa, kizárólagos hasznosítója pedig a SigmaDrugs nevű, a Semmelweis Egyetemhez kapcsolódó spin-off cég, amelynek egyik tulajdonosa és vezetője Ön. Azt hiszem, egyre közelebb van a családi ház…

– Eddig két elfogadott szabadalmunk van. A transzplantációs folyadékhoz kötődő fejlesztéssel hamarosan meglehet a harmadik. Azonban a szabadalmak eddig csak a pénzt vitték. Ha termőre fordul a felfedezés, a kutya mellett nekem is lenne egy-két kívánságom.

Az előbbi kérdésben említett SigmaDrugs nevű cég vezetésére nem készítette fel az orvosegyetem. Hogyan boldogul a folyton változó jogi és gazdasági környezetben?

– Nehezen, de a munkámat kiváló szakemberek segítik a cégben. Beletanultam, hogy mit jelent az üzleti terv, de főleg kezdetben az első férjem sokat segített, aki kiváló köz­gazdász­ként üzletfejlesztési tanácsadóként most is támogat. Azt gondolom, hogy egy egyetemi innovációs központban most már megállnám a helyem, hiszen tisztában vagyok a tech­nológiai transzfer lépéseivel, hogyan kell a befektetővel tárgyalni. Most jutottam el arra a szintre, hogy az egyes területekre profikat kell felvenni, hogy többet foglalkozhassak a szűken vett szakmámmal.

Csakhogy időhiányában már nem rendel. Nem hiányoznak a betegek?

– Hiányoznak, mert nagyon sok sikerélményem volt. Klinikai kutatóként az volt az előnyöm, hogy nem széthajtva mentem a rendelőbe, hanem viszonylag pihenten. Emiatt jobban tudtam figyelni a gyerekre és a szülőre. Három éve hagytam abba ezt a munkát.

November elején kezdődtek a Semmelweis Egyetemen és egyes hazai járványkórházakban azok a klinikai vizsgálatok, amelyek a tüdőhegesedés kezelésében hatékony fluvoxamin-terápia eredményességét vizsgálják. A fluvoxamin a korona­vírus következtében kialakult tüdőgyulladás akut szakaszá­ban az úgynevezett citokin vihart gátolja. Emellett pedig hosszú távon a tüdőgyulladás miatt kialakuló hegszövet termelődését is mérsékli, ezáltal kisebb felületen károsodik a tüdő, vagyis nagyobb marad a légzőfelület. Mondanom sem kell, hogy ezt a munkát is Ön irányítja…

– Azt várjuk a terápia hatásaként, hogy a koronavírus szövődményeként kialakuló és gyakran elhúzódó légzési nehezítettség rövidebb ideig áll majd fenn. A mintegy félmilliárd forintos klinikai tanulmány jelentős kormányzati és egyetemi saját forrás mellett biotech magánbefektetői (Várkonyi Attila, Lantos Csaba, Duda Ernő és Rekeczky Csaba) támogatással valósul meg. Nagyon ritkán fordul elő a magyar gyógyszerkutatás történetében, hogy egy hazai szabadalom eljut az úgynevezett klinikai vizsgálatok kettes fázisába, amikor lehetőség nyílik a betegeken történő alkalmazásra. Munkatársaimmal bízunk abban, hogy az alap­kutatás­tól a klinikai alkalmazásig tartó teljes folyamat kizárólag hazai tudósok és támogatók összefogásával valósul meg, és az új terápia segít­heti a COVID-19 betegek gyógyulását.

Figyelme az utóbbi időben a cukorbetegség szemészeti szövődményeinek kezelése felé fordult, illetve transzplantációs tároló folyadékot fejleszt, amivel meghosszabbítható egyes szervek (például a szaruhártya) beültethetőségének ideje. Ez a téma hogyan került terítékre?

– Két évvel ezelőtt egy amerikai konferencián találkoztam egy szemész kollégával, akivel kitaláltuk, hogy együtt dolgozunk. Így indult el a kérdésben említett kutatás. A transz­plantá­ciós folyadékkal és a zöld hályog kezelésével kapcsolatos állat­kísérletek biztató ered­mé­nye­ket hoztak, reményeink szerint hamarosan elkezdődhetnek a humán vizsgálatok.

Mik szerepelnek a bakancslistáján?

– Sohasem voltak előre megírt terveim, az élet hozta el az újabb kihívásokat. Nincs bennem elégedetlenség, nem érzem úgy, hogy az élet bármivel adósom lenne. Legfeljebb bizonyos feladatokra több időt szeretnék fordítani. Az egyetem Kerpel-Fronius Ödön Tehetség­gondozó Programjában mentorként dolgozom, ami fontos feladat, de úgy érzem, többet érdemel a részemről.

Az előbbiekben felsorolt feladatokon túl mi egyébre jut ideje?

– A síelés nagy szerelem, emellett teniszezek, illetve tornázok. Ha kihajtom magam, az edzések végén megveregetem a válla­mat, hogy ez jó nap volt. A férjem hasonló területen dolgozik – nefrológus, a Transzplantációs és Sebészeti Klinika docense –, így szakmailag is kiegészítjük egymást. Nincs az az eldugott betegség, aminek ne menne bulldog módjára utána. Mindenkinek hozzá hasonlóan elkötelezett orvost kívánok.

Kivel folytatódjon interjúsorozatunk?

– Dénes Ádámot, a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet agykutatóját javaslom, aki kiváló szakember; munkáját az Európai Kutatási Tanács (ERC) jelentős összeggel támogatja. Ádám remek humorú ember, emellett fantasztikusan zongorázik. Ő a sokrétűség megtestesítője.•