2021. március 3.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

A szabadság megszállottja

„Minden korcsoportot érint a stressz, a környezetszennyezés, az élelmiszer-adalékok okozta allergia, az egészségtelen táplálkozással járó káros hatások és így a krónikus betegségek is. Ezek mind rossz irányba tolják a szervezet immunológiai folyamatait, és ezzel az idegrendszer működését is át­hangol­ják” – nyilatkozta magazinunknak Dénes Ádám agykutató, akit Fekete Andrea kutatóorvos ajánlott. A Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet (KOKI) csoport­­vezetője szerint a politikában és a tudományban az egyik legnagyobb hiba, amit valaki elkövethet, ha túl komolyan veszi magát.


Mi vitte Manchesterbe: a City vagy a United focicsapata?

– Nem érdekel a foci. Marie Curie-ösztöndíjasként érkeztem 2005-ben a városba. Érdekes, átmeneti időszak volt, mert ugyan uniós tagországból jöttem, szinte még minden szabályo­zat­lan volt. A Nancy Rothwell vezette világhírű laboratóriumba kerültem – a kutatónőt az agyi gyulladásos folyamatok fontosságának felismeréséért lovaggá ütötték, majd a Royal Society tagja lett. Ő mutatta meg, hogy az ideg­rendszer­ben a gyulladás komoly problé­má­kat okozhat. Én ebbe a közös­ségbe vihettem a saját neuroimmunoló­giai kutatási tervemet a KOKI-ból. Szabad kezet adtak, azt csinál­hattam, amit akartam. Inspirált a szellemi környezet, olyan emberekkel kutathat­tam együtt, akik támogat­ták egymást. Nancy hetente összehívta az önállóan dolgozó egységeket, a nagy közös program érdekében próbálta együtt tartani a társaságot. Önállóan, de mégis csapatként dolgoztunk – én Stuart Allan professzor csoportjában, szenzációs kollégákkal. Produktív év volt, majd 2008-tól visszahívtak egy ötéves program koordinálására.

Mi volt az a gondolat, amit a KOKI-ból vitt?

– Az agy fő gyulladásos sejtjei, a mikroglia sejtek egy személyben számos immunsejt feladatát látják el az idegrendszerben. Az volt a kérdés, hogy ezek agyi sérülés után elkezdenek-e osztódni, vagy a periféria felől hasonló sejtek érkeznek, s azok okozzák az agyban a sejtgyülemet. Kitaláltam egy módszert arra, hogyan jelölhetjük meg ezeket a sejteket, s deríthetjük ki származási helyüket. A korábbi vizsgálatok eredményeivel szemben mi arra jutottunk, hogy akut agyi sérülés után nagyon rövid időn belül a perifériáról még nem érkeznek nagy számban sejtek, hanem a mikroglia sejtek karmesterként átveszik a gyulladásos folyamatok irányítását.

Azt mondta, hogy Nancy Rothwell eszményi mentor, sokat köszönhet neki. Mitől jó egy mentor?

– Alapvetően két feladata van. Az egyik, hogy rávilágítson a fontos problémákra. A kezdő kutató életében ugyanis az a legfontosabb, hogy tudja, mivel érdemes foglalkozni. Ezt nem lehet mindig előre látni, a mentorok sok esetben tévednek, de a jó orrú vezető érzi, hogy milyen tudományos probléma megoldása vihet előre. És ehhez biztosítja a feltételeket. A másik: tudnia kell, hogy mikor engedje el a tanítvány kezét. A kutatóvá érés sokéves folyamat, ami eltérő sebességgel megy végbe. Van, hogy valakit túl korán engednek szabadon, és elveszik. Mást akkor is irányítanának, amikor már önállóan dolgozna. Nancy jól érezte ezeket a határokat.

Nagyon jó körülmények között dolgozott Manchesterben, az utolsó évben külön díjazták a kutatásait: miért döntött a hazatérés mellett?

– Kalandvágyból, illetve családi okokból. Imádom Magyarországot, a nyelvet, a kultúrát. És imádom a családomat, a rokonságot, a barátaimat. A lányom kétéves volt, amikor kimen­tünk Angliába. Egy idő után el kellett dönteni, hogy magyar vagy angol gyerek legyen belőle. Mi lehetőséget akartunk adni arra, hogy magyarul gondolkodjon, hogy felnőttként eldönthesse, milyen kultúrában akar élni. Anyanyelvi szinten beszél angolul, ha úgy dönt, világpolgár lehet. Illetve az is érdekelt, hogy az angliai tapasztalataimat, az ott szerzett tudást itthon tudom-e kamatoztatni?

Hazatérésekor csak a KOKI jöhetett szóba?

– Ez az intézet azért szenzációs hely, mert az idegtudományi kutatások itt régóta nagyon magas színvonalúak. A Lendület program nyerteseként a manchesteri nívón folytathattam a munkát, amit segített, hogy rendelkezésre álltak a modern neuro­anatómiai, neuro­fiziológiai módszerek, amelyeket addig senki sem alkalmazott az általam megcélzott kérdések vizsgálatára. Érdekelt, hogy a gyulladásos folyamatok miként befolyásolják az agyi neuron­­hálózatok működését és az agyi sérülést. Nem volt egyértelmű, hogy minden szakmai kérdésem megválaszolható-e, ezért kihívásként tekintettem a KOKI-s évekre.

Több mint három és fél millió euró pályázati pénzt nyert eddig. Mi kell ahhoz, hogy az itthon dolgozó kutató sikerrel pályázzon például az Európai Kutatási Tanács (European Research Council; ERC) kiírásán?

– A jó ötlet alapvető. Növeli az esélyt, ha az ember határterületi problémával akar foglalkozni. Az immunológia és a neurobiológia találkozása akkor lehet produktív, ha olyan kérdést teszünk fel, amit korábban senki, vagy olyan módszertant használunk, amit abban a kontextusban még nem vettek elő. Másik alapvető szempont az időzítés. Kellenek olyan előzetes eredmények, amelyek jelzik, hogy érdemes ezzel a területtel foglalkozni, de ne te legyél egy a sok közül. Két évvel korábban elmeszelték az ERC-pályázatomat, mert sem a terv, sem az időzítés nem volt még elég jó. 2016-ban már nyertem.

Térjünk vissza a kezdetekhez. Budapesten született, de egyéves korától Nagykanizsán élt, ott is nőtt fel, mivel édesapja, Dénes András belgyógyász-patológus-házior­vos és édesanyja, Csere Mária gyermekorvos a dél-zalai városban telepedett le. Miért ment a család Zalába?

– Szüleim fővárosiak, ellenben unokabátyám Nagykanizsán volt az intenzív osztály főorvosa. Pályakezdőként a szüleim a zalai városban kaptak állást. Másfél évig a nővér­szálláson laktunk, majd egy kisebb lakásba költöztünk.

Mit adott Nagykanizsa?

– A szabadságot, nagyon emberi közeget. Öt perc alatt a természetben lehettem. Rengeteget jártam a tavakhoz, a Kis-Balatonhoz, a Drávához pecázni, az erdőkben és a réteken madarásztam. Egy emberléptékű város gimnáziumába jártam, s nem egy fővárosi „versenyistállóba”. Osztályfőnököm, egyben biológia–kémia tanárom, Homonnay Szabolcs fantasztikus pedagógus volt, látta, hogy nem vagyok teljesen hülye, de tudta, békén kell hagyni, mert ha erőltetni próbál, abból baj lesz. Túltengett az individualizmusom, ami nem érdekelt, azzal nem foglalkoztam. A diák, ha rossz impulzusokat kap, könnyen elkallódik.

Egy alkalommal arról beszélt, hogy a családja azzal tette a legnagyobb szolgálatot, hogy szeretettel hagyták menni a saját feje után, ahelyett, hogy valamiféle tudósfélét akartak volna kiszorítani akkor, amikor még nem volt felkészülve erre. Lehet, ha a szülők az orvosi pályát erőszakolják, ma egy megkeseredett ember lenne?

– Tudták, hogy majdan azt fogom tenni, amihez kedvem van. Akkoriban szeleburdi voltam, esélyt sem akartam adni arra, hogy ez egy beteg életébe kerüljön. A sokféle impulzus olyan irányba tolt, amiben központi része volt a természetnek. A gimnázium végére kristályo­so­dott ki a biológiai irány, amit némi kitérővel értem el. A felvételi előtti este valamit nagyon megünnepeltünk a barátaimmal, emiatt nem a legfittebb állapotban írtam meg a tesztet. Alaposan elszúrtam a kémiát, ezért zoológusnak nem vettek fel, de a pontom a vegyész szakra elég volt… Félévig jártam oda, kevés szakirányú elhivatottsággal, majd – most már elszántan – újabb felvételit írtam, és felvettek az ELTE-re biológusnak. Ez arra példa, hogy egy hibából jó is kisülhet. Az immunológus szakirányt végeztem el, de már az egyetemi évek közepétől az idegrendszer érdekelt. A diplomaszerzés után a KOKI-ban voltam PhD-hallgató Kovács Krisztina laborjában. Nem tudhattam, hogy jó kutató lesz-e belőlem, hiszen annyi ötletem volt, hogy semmit sem akartam kizárni. Kreatív dologra vágytam, kerülve a járt ösvényeket. Nem azért, mert ezek nem értékesek, hanem mert alkalmatlan vagyok ilyeneken járni. A neuroimmunológia tökéletes terepnek tűnt.

Azt nyilatkozta, hogy a mai napig gyanakodva figyeli az oktatási rendszerünk kényszeredett elitizmusát, amely sok verejték és fokozódó terhelés árán nem gondolkozó fiatalokat ad a világnak, hanem többségében megfáradt, koravén, középszerű polgárokat „termel”. Milyen a modern, a tehetséget segítő oktatási rendszer?

– Egy rendszer merevsége problémákat okoz. Sok olyan kompressziót érzek a fiatalokon, amiket nem kellene, hogy elszenvedjenek. Mire odakerülnek, hogy végre kreatív dolgokkal foglalkozzanak, kiőrlődik belőlük ez a képesség. Hiányolom például a kompetenciák idő­beni vegyítését. Egy matematikai képlet, egyenlet sokkal jobban hasznosul, ha fizikai, kémiai vagy biológiai jelenséghez kötődik, mint ha csak úgy odavetik a gyerekek elé. Ez munkás, de megéri a befektetett energiát. Terhei ellenére viszont nem olyan rossz a magyar oktatás, és ez az elhivatott pedagógusoknak köszönhető.

2018-ban olvasmányos, irodalmi, történelmi példákkal fűszerezett cikke jelent meg a Természet Világa folyóiratban – miközben arról írt, hogy mit tehet a kutatás az idegrendszeri betegségek gyógyításáért. Kiváló tudományos ismeretterjesztő szöveg. Honnan az ihlet?

– Az ismeretátadás az egyik legfontosabb dolog, mert a tudo­mány nem rólunk szól, hanem azokról, akiknek az életére az eredményeink hatnak. Morális szempontból is fontos, hogy a közpénz­ből végzett tudományos eredményekről beszámoljunk a közös­ségnek. Az angol kutatás-finanszírozási rendszer nagyrészt jótékonyságból – alapítványokból, adomá­nyok­ból – működik. Ott el­várás az átlagember bevonása a kutatásba, például úgy, hogy el­magyarázzuk, milyen innovációknak köszönhetően működik a mobiltelefon, vagy miként hat egy gyógyszer. Akkor lesz jó a tudomány, ha erős a társadalmi igény a jó tudományra. És források is vannak arra, hogy a tudomány jó legyen.

Ebben a cikkében azt írta, hogy az orvostudomány diadala a fertőző betegségek ellen, valamint a rohamtempóban bekövetkező társadalmi változások újabb kihívások elé állították a modern kor emberét. Ezek közül az egyik legnagyobb valószínűleg az idegrendszeri betegségekkel szembeni hatékony küzdelem lesz, amelyhez érdemi segítséget csak a modern tudománytól várhatunk. Miket oldott meg eddig a tudomány?

– Száz évvel ezelőtt a fertőző betegségek minden társadalomban milliók életét oltották ki, ma számos kór ellen létezik védőoltás. Az oltás vagy az antibiotikumok megvédenek bennünket egyes kórokozóktól, de nem szabadítanak meg minden rossztól. Az idegrendszeri betegségek diagnosztizálása is rendkívül sokat fejlődött, egyes ritka betegségekre egyedi megoldások léteznek, de a gyakoriak többségére nincsenek. A vérhígítók jótékony hatásának köszönhetően viszont nagyon sok krónikus betegnél megelőzhető a stroke vagy a szívinfarktus. A tudománynak hála, a születéskor várható életkor évtizedekkel nőtt – ám ez azzal is jár, hogy nagyon sok krónikus betegség sújt bennünket. Minden korcsoportot érint a stressz, a környezetszennyezés, az élelmiszer-adalékok okozta allergia, az egészségtelen táplálkozással járó káros hatások. Ezek mind rossz irányba tolják a szervezet immunológiai folyamatait, és ezzel az idegrendszeri betegségeket is.
A tudomány eredményeinek köszönhetően most olyan betegségekkel kell tömegesen megküzdenünk, amelyek korábban ritkábban fordultak elő. A hosszabb élet és a sokasodó krónikus kondíciók olyan halálos kombinációknak (daganatok, keringési betegségek) adnak teret, amelyek régen kevésbé voltak gyakoriak, és nem is volt ekkora jelentőségük – részben azért, mert az emberek fiatalabb korban meghaltak. Azaz, minél nagyobb erőfeszítéseket teszünk azért, hogy növeljük az életkort, egyre több betegség gyakoriságát is fokozzuk. Nem ez volt a cél, de ne felejtsük el, hogy az életminőség az emberek döntő többségénél jelentősen javult.

Munkatársaival felfedezett kapcsolat segíthet a sérült idegsejtek megmentésében, és akár teljesen új terápiás irányokat nyithat a stroke-ban és más idegrendszeri betegségekben. A kutatómunka eredményét 2019 decemberében a Science közölte. Ez a legkedvesebb eredménye, vagy van, amit ennél fontosabbnak tart?

– Ez a cikk fontos felfedezést mutatott be, és nagyon szerencsés időben publikáltuk. Ugyanakkor arra a 2016-os cikkre is büszke vagyok, amelyikben először igazoltuk, hogy a mikroglia szabá­lyozni tudja az idegsejtek aktivitását az agyban. Az előttünk álló feladatok közül kiemelkedik annak megértése, hogy az idegrendszeri gyulladásos folyamatoknak melyek azok a molekuláris támadáspontjai, amelyekbe hatékonyan, esetleg szelektíven beavatkozhatnánk. Ha sikerül, bizonyos idegrendszeri betegségek kezelésében áttörést érhetünk el.

Az új típusú koronavírus által okozott COVID–19 betegség kapcsán egyre sokasodnak az arra utaló bizonyítékok, hogy az idegrendszer is érintett lehet a fertőzésben. Arra vállalkozott, hogy feltérképezi az új koronavírus okozta fertőzés lehetséges agyi hatásait. A világon az elsők között vizsgálják a fertőzésben elhunytak agyát, az így nyert eredmények az eddigieknél hatékonyabb terápiás eljárásokhoz vezethetnek. Mire jutottak?

– Sok nehézséget kellett áthidalni, elég, ha arra gondolunk, hogy az ilyen rendkívül veszélyes vírus miatt életét vesztő ember boncolására speciális szabályok érvényesek. Ebben a munkában Hortobágyi Tibor – szintén nagykanizsai születésű – neuropatológus kollégám nagy segítségemre volt. Kidolgoztunk egy protokollt, amivel biztonságosan gyűjthetünk agyszöveteket. A koronavírusban elhunytak agyszöveteiben komoly gyulladást és mikrogliális aktivitást láttunk, és a súlyos fertőzések esetén nagyon sok agyterület érintett. Ez befolyásolhatja az akut eseteknél a betegek állapotát, miközben a fel­gyógyul­tak­nál hosszú távú maradvány­tünetekkel kell számolni. Egy most induló kutatás ezeknek a hatásait próbálja feltárni – mi történik a gyógyult ember kognitív képességével, miként hat a betegség az agy vérkeringésére vagy társbetegségek progressziójára?

Gyakran hallani, hogy az emberiség végét egy brutális baktérium vagy vírus okozza majd. Ez valóban elképzelhető forgatókönyv?

– A tudomány egyik fő feladata, hogy erre a problémára megoldást találjon. Miközben az újonnan felbukkanó kórokozókra keresünk hatékony ellenszert, egyre bővül az anti­biotiku­mokra rezisztensek száma. Küzdünk ellenük, de ezek is küzdenek velünk. Azt látnunk kell, hogy minden egyes beavatkozás újfajta problémákat idéz elő. Azzal, hogy valakit oltunk influenza vagy koronavírus ellen, megmenthetjük az életét, ugyanakkor ezzel együtt kissé áthangoljuk az immunrendszerét, ahogy a fertőzések leküzdése után is egy módosított immunrendszernek kell felvennie a harcot a következő ellen. Ezért fontos hangsúlyozni, hogy mindenkit, akit csak lehet, oltsunk be megbízható vakcinával, mert az esetleges mellékhatások kockázata nagyságrendekkel kisebb, mint a fertőzésé, illetve annak szövődményeié.

Dénes Ádám 1977-ben Budapesten született, egyéves korától az érettségiig Nagykanizsán élt. 2001-ben szerzett biológus-immunológus diplomát az ELTE-n. A Semmelweis Egyete­men kapott PhD-fokozatot 2007-ben. 2004 és 2008 között az MTA Kísérleti Orvos­tudomá­nyi Intézet munka­társa, majd 2012-ig a Manchesteri Egyete­men dolgozott. 2013-tól az MTA Kísérleti Orvos­tudományi Kutató­inté­zet tudományos fő­munkatársa, a Neuro­immunoló­gia Kutatócsoport vezetője. Elnyerte, a többi között, a Nemzeti Agy­­kutatási Program és a Lendület program támogatá­sát. 2016-ban az Európai Kutatási Tanács (European Research Council; ERC) támogatá­sát érdemelte ki. Neves la­pokban jelennek meg a cikkei, 2019 végén a Science publikálta a felfedezését.
Végtelenül súlyos problémákkal foglalkozik. Előfordul, hogy arra figyelmezteti magát, hogy ne vegye túl komolyan, amit csinál?

– A politikában és a tudományban az egyik legnagyobb hiba, amit valaki elkövethet, ha túl komolyan veszi magát. Bulgakov Mester és Margarita című könyvében Woland mondja, hogy: „…az ember halandó, de nem ez a legnagyobb baj. A baj az, hogy néha hirtelen-váratlan halandó, ez a bökkenő.” Az ember ne feledkezzen meg a saját érzékenységéről, sérülékenységéről. Ha ezt elkerüljük, ha megmarad a humorérzékünk, akkor túlélhetjük a magunk generálta terheket.

Kutat és oktat. Mit vár el a munkatársaitól és a tanítványaitól?

– Oktatni azért szeretek, mert nem kötelező. A Semmelweis Egyetem Idegtudományi Doktori Iskolájában és más helyeken a saját tudományterületem eredményeit próbálom továbbadni. Bemutatom, hogy ezek hogyan illeszthetők más területek eredményeibe. Alapvető, hogy gondolkodó emberek kerüljenek ki ebből a sok­dimenziós térből, akik hajlandók alkotni, megérteni a folyamatokat, s nem repetitív módon adják vissza a hallottakat. Munkatársaim intellektuálisan rendkívül inspiráló kollektívát alkotnak – ráadásul barátok is vagyunk.

„Ádám remek humorú ember, emellett fantasztikusan zongorázik. Ő a sokrétűség meg­testesítője” – mondta Önről előző portréalanyunk, Fekete Andrea. Mondjon újabb réteget.

– Sokat sportoltam és sportolok – úsztam, búvárkodtam és karatéztam –, a mai napig imádom a természetet és az irodalmat. Érdekel a történelem, mert ha nem ismerjük, hogy mi volt, akkor nem tudjuk megmagyarázni, hogy merre kell menni. A zene továbbra is szerelem. Felmerült bennem, hogy zenész leszek, de úgy éreztem, hogy a tudományban több a keresnivalóm. Bár tudnék minden hobbimra időt szakítani! Ilyen a műlegyes horgászat is, aminek útját a Műlegyező Horgászok Országos Szövetsége alelnökeként próbálom egyengetni.

A családjáról eddig nem esett szó. Mi az, amit a nagyvilág is megtudhat róluk?

– Elragadó és némileg individualista lányom pályaválasztás előtt áll. Ahogy a szüleim nem akartak befolyásolni, én sem akarom megszabni az élete irányát. Mint minden fiatalnak, neki is nagyon fura világban kell megtalálnia a helyét. A családom mindenben támogat, ez sokat jelent.

Kinek adja tovább a stafétabotot?

Farkas Eszternek, a Szegedi Tudományegyetem docensének. Eszter kiváló, eredeti kutató, aki tudományos és klinikai szempontból is rendkívül fontos kérdésekkel foglalkozik. Emellett imádni­való ember…•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka