Édesapja Kollár Lajos akadémikus, a tartó- és héjszerkezetek statikai vizsgálatának újító szemléletű tudósa, aki az 1956-os forradalomig a Műszaki Egyetemen oktatott, majd, mivel választott tagja lett az egyetemi forradalmi bizottságnak, távoznia kellett. A rendszerváltásig tervező­mérnökként dolgozott. Hogyan élte meg a család azokat az éveket?

– A magyar forradalomról sokat meséltek a szüleink, az akkor történtek részei voltak az életünknek. Mindennapi élményünk volt, hogy kívülállók vagyunk, másként gondolkodunk és ennek megfelelően másként viselkedünk, mint ahogy azt elvárták a Kádár-korszakban. Édesapámnak 1956 után el kellett mennie az egyetemről. Húsz évvel később pályázott, hogy egyetemi tanárként visszatérjen a katedrára. Azzal utasították el, hogy nem alkalmas az ifjúság nevelésére. Nehezen viselte ezt, mégis pozitívumként élte meg, hogy máshol, az iparban teljesíthetett. Némi vigaszt nyújtott, hogy több külföldi egyetem is meghívta oktatónak, így Bochumban, Calgaryben és Dortmundban is volt vendégprofesszor. Egy évvel akadémikussá választása után, 1991-ben nevezték ki a Műegyetem Magasépítési Tanszékére egyetemi tanárnak, ahol nyugdíjazásáig oktatott, majd az egyetem professor emeritusa lett. Mégis visszatért tehát oda, ahonnan korábban elküldték.

Pályaválasztása többé-kevésbé 14 éves korában dőlt el, ami­kor szülei megkérdezték, lenne-e kedve a Piarista Gimnáziumban tanulni, ahova édesapja is járt. Mondták, hogy ennek az is lehet a következménye, hogy nyilvánvalóan lehet mérnök vagy orvos, de tanár, közgazdász vagy jogász csak nagyon korlátozott eséllyel. Érezte hátrányát a piarista diák­létnek?

– Édesapám piarista diák volt, a bátyám azonban állami iskolába járt. Éppen a piaristák tanácsolták, hogy ő ne menjen oda, mert édesanyánk emiatt elveszítheti a tanári állását. Én odajelentkeztem, felvettek, és anyánk is megtarthatta a katedráját. Utólag azt mondom, semmi sem volt teljesen zárva. Volt olyan osztálytársam, akiből tanár, közgazdász vagy éppen jogász lett.

Amikor 2001-ben, MTA-taggá választása kapcsán meg kellett fogalmaznia, hogy kik hatottak Önre, a családján kívül nyolc nevet sorolt fel, közülük négyen a gimnáziumi tanárai voltak: Havas József (fizika), Jelenits István (hittan), László Mihály (kémia- és biológiatanár, az édesapját is tanította) és Meggyes János (osztályfőnök). Miért volt ilyen kivételes hely a budapesti Piarista Gimnázium?

– 1948-ban államosították az egyházi iskolákat. E döntés nyomán a korábbi több ezer egyházi oktatási intézmény mindössze tízre olvadt – nyolc katolikus, egy református és egy zsidó gimnáziumra. A piaristáknak két gimnázium jutott. Abban a kettőben a legkiválóbbak oktathattak. Az én tanáraim hatvan év körül voltak, két fiatalabb volt, Havas József és Jelenits István. Idősek és középkorúak elképesztő emberi és szellemi minőséget képviseltek.

Tisztesség, bátorság, emberség, szakmai igényesség jellemezte őket.

Máig emlékszem a mondataikra. Nem csoda, hogy a délutánokat is bent töltöttem a gimnáziumban. Negyedikes gimnazistaként Jelenits István hittant oktatott nekünk, ami lényegében a marxizmus kri­tikája volt. Azt tanította, hogy miért ne fogadjuk el az erővel hirdetett tanokat. Az egyetemen azzal szembesültem, hogy a hittan­órán tanultaknak köszönhetően marxizmusból felkészültebb vagyok, mint sok állami gimnáziumból érkező társam.

Az egyetemi évek alatt két első díjat nyert tudományos diák­köri (TDK) dolgozatot készített a teherbírás csökkenésének egy paradox jelenségéről. Az egyik a Műszaki Tudomány, a másik pedig a Bautechnik című folyóiratban jelent meg. Írt egy tudományfilozófiai tárgyú díjnyertes TDK-dolgozatot is a tudomány és a művészet kapcsolatáról. Ez utóbbi hogyan született?

– A tudományfilozófiai dolgozat szakmai konzulense Fehér Márta volt, akivel alapvetően eltért a világról alkotott képünk. Ennek ellenére nagyon jó volt a kapcsolatunk, rengeteget tanultam tőle, kölcsönösen tiszteltük egymást. Ő világított rá arra, hogy más szemszögből is látnunk kell a magunk területét. Minden műszaki képzésben alapvető, hogy meg­jelenjenek a humán tudományok, mert azok nyitják a horizontot, a gondolkodásmódot.

Az egyetem elvégzése után egy évig az Út-, Vasúttervező Vállalat (Uvaterv) Hídirodáján dolgozott, majd 1983-tól három évig tudományos ösztöndíjas volt a BME Vasbeton­szerkezetek Tanszékén. A rendszerváltás előtt külföldi ösztöndíjat nehéz volt kapni, ezért volt nagy jelentősége, hogy a jezsuiták fenntartottak egy szakmai ösztöndíjat a Leuveni Katolikus Egyetemen, amelyet 1988-ban három hónapra elnyert. Leuvenben találkozott a Stanford Egyetem professzorával, Springer Györggyel. Ennek a találkozásnak köszön­hető, hogy 1990 szeptembere és 1993 júliusa között a Stanford Egyetem Repülőmérnöki Karán dolgozott?

– Véletlen volt, hogy egy időben voltunk ott. Springer György tartott egy előadást, amelyre bárki jelentkezhetett. Én is regisztráltam magam. Az előadó megkapta a résztvevők listáját. László nevem miatt tudta, hogy egy magyar is érdeklődik, gondolta, megkeres. Meg­kérdezte, mivel foglalkozom. A hullámos héjak matematikai modellezésén dolgoztam. Azt mondta, szép-szép ez a munka, hiszen ezek az egyenletek tulajdon­képpen a kompozitok, azaz a réteges lemezekből álló műanyag szerkezetek egyenletei. Berkeley-be pályáztam, de azt mondta, menjek inkább Stanfordba, és foglalkozzam kompozitokkal. Másfél év múlva megérkeztem.

A Springer Györggyel kialakított munkakapcsolat miként hatott a gondolkodására?

– Harmincegy évesen kerültem az Egyesült Államokba. A rendszerváltás idejére esett ez az ösztöndíj, akkor még nehezen lehetett utazni. Amikor beadtam a pályázatot, arról beszéltünk a feleségemmel, hogy nem tudjuk, minek örülnénk jobban, hiszen ha megkapom az ösztöndíjat, hosszú időre elmegyek család nélkül a világ egyik legjobb egyetemére. Ha nem, akkor itthon maradok, és ki tudja lesz-e még ilyen lehetőségem. Nyertem, de nehéz szívvel mentem, mert a három gyermekem és a feleségem itthon maradt. Kiérkezve nem volt bennem különösebb várakozás. Aktívan bekapcsolódtam a kutatómunkába és az oktatásba. Fél évvel megérkezésem után Springer György helyett egyetemi előadást is tartottam. A professzor folyamatosan megosztotta velem a gondolatait, miközben formálta a világról alkotott véleményemet. A kiválóságot és az átütő hatást kiváltó kutatómunkát hangsúlyozta. Meg kell ismerni, hogy mások – a világ különböző egyetemein – hogyan oktatnak és kutatnak, és abból a legjobbat kell átvenni.

1993 júliusában jött haza, a BME Vasbeton­szerkezetek Tanszékének egyetemi docense lett. A Gépész­mérnöki Karon elindította és 2011-ig tanította a kompozitok mechanikája című tárgyat, az építőmérnök hallgatók számára pedig jelenleg is tanítja a kompozitok című tárgyat. Könnyű volt az átállás?

– Annak ellenére nehezen ment a váltás, hogy a tárgyamat úgy taníthattam, ahogy akartam. Ugyanakkor be kellett látnom, hogy bizonyos dolgok, amelyek Amerikában könnyedén működnek, nem ültethetők át Magyarországra. Emiatt többször kellett korrigálnom magam. Ezzel mindenki szembesül, aki éveket tölt külföldön.

Meg kell küzdeni a hazai viszonyokkal, ami nem mindig egyszerű.

Például azért, mert a hazatérő azt érzi, olyan tudás birtokában van, amelyet mindenképpen hasznosítani kell. Ám ez nem megy egyszerűen. Ehhez türelem és kitartás kell. Beérik a munka, de addig sokszor érzi azt az ember, hogy nem hasznosul a tudása. De nekem nincs okom panaszra, sok lehetőséget kaptam.

1997–98-ban újra a Stanford Egyetem Építőmérnöki Kara következett, ismét Springer professzor úrral. Egyebek mellett kompozit sílécet és hódeszkát tervezett. Aktív sízőként, vagy kizárólag mérnökként érdekelte ez a feladat?

– A hódeszkázástól mindig távol tartottam magam, de síeltem, síelek most is. A munka mint modellezési probléma volt érdekes számomra. Mi történik a rugalmasan deformálódó síléc és a hó találkozásakor? Erre próbáltunk választ adni odakint és itthon. Hazatérésem után két amerikai diákom követett, több hónapot töltöttek Magyarországon.

2001 és 2013 között a BME Építészmérnöki Karán, a Szilárdságtani és Tartószerkezeti Tanszéken, 2014 januárja óta az Építőmérnöki Kar Hidak és Szerkezetek Tanszékén egyetemi tanár. Aktívan részt vett a tanszékek oktatásának átalakításában. Sikerült az Ön által elképzelt pályára állítás?

– Egyedül nem ment volna, de voltak kollégáim, akik ebben partnerek voltak, hiszen munkatársaim jelentős része éveket töltött külföldön. Ők is látták, hogy vállalható kompromisszumokkal mi ültethető át a hazai viszonyokra. Ugyanakkor hiába akartam, hogy a kontakt óraszám drasztikusan lecsökkenjen, nem értem el átütő sikert. Csökkent, de nem az általam elvárt mértékben. Az angolszász egyetemeken a hallgatók hetente átlagosan tizennégy órát találkoznak tanórákon az oktatóikkal. Amikor én voltam egyetemista, heti harminc órát töltöttünk az oktatókkal előadásokon és szemináriumokon. Ezt a számot sikerült huszonegy órára levinni. Jelentős a változás, de nem elég.

Azt vallja, hogy bár egy Duna-híd vagy egy épület megvaló­sításában való közreműködés felemelő, nagyszerű érzés, de elsősorban nem a mérnöki alkotás, hanem az oda vezető úton felmerülő kérdések izgatják. A talán leginkább használt eredménye a vékony falú kompozit rudak alkotólemezeinek horpadásával foglalkozik. Mondana példát arra, hogy ez miért fontos?

– Bonyolultnak hangzik, pedig nagyon egyszerű dologról van szó. Ha megnyom egy sörösdobozt, azt látja, hogy az hirtelen meghullámosodik. Nem úgy veszti el a teherbírását, hogy közben tönkremegy az anyaga, hanem hirtelen hullámos lesz. Ez a jelenség minden szerkezetnél fontos, a kompozitokra ez fokozottan igaz. Ez szabja meg a teherbírását. Ennek a számolására dolgoztam ki módszert.

Erre az eredményére a legbüszkébb?

– Ezt használják legtöbben, ezt építették be szabványba, meghatározva, hogy miként kell méretezni kompozit elemeket. Amit tudományos szempontból a legfontosabbnak érzek, azt sokkal keve­sebben hivatkozták. A rudak csavarásánál a nyírásdeformáció hatását – úgy tudom – én vettem először korrekt módon figyelembe.

„Meggyőződésem, hogy a kutatás az, ami megteremti az önállóan gondolkodó, széles látókörű, innovatív értelmiség képzésének hátterét. Jó felsőoktatást csakis kiváló kutatásra lehet építeni. Ezért kulcskérdés, hogy minden ország kiemelten támogassa a kutatásokat: az alapkutatásokat is és az innovációt, a technológiai fejlesztéseket is” – ezt Öntől idéztem. Hogyan állunk most ezzel?

– Ezt az üzenetet elviekben mindenki fontosnak tartja. A Műegyetemen azt gondoltam, mi elsősorban szakmát tanítunk.

Amerikában azt mondták, úgy kell tanítani, hogy a hallgató majdan képes legyen az újonnan felmerülő problémák megoldására.

Odakint az első feladatom megijesztett. Kompozitból készült oszlopokban – amelyek egy vége folyékony nitrogénben állt – a hő­­ter­jedést kellett vizsgálnom. Mondtam, hogy én semmit sem ta­nul­tam hőterjedésről. Azt a választ kaptam, hogy itt vannak a szakmai anyagok, csináljam meg: egy mérnöknek önállóan is fel kell tudnia dolgozni egy témakört, meg kell tudnia oldani egy újszerű problémát. A mérnököt arra kell felkészíteni, hogy a ma még nem ismert problémák megoldására is képes legyen. Saját példámból tudom, hogy végzésem idején a mérnökség teljesen mást jelentett, mint napjainkban. Húsz évvel a diplomaszerzés után csekély töredék végzi azt a munkát, amit tanult az egyetemen. A társadalomnak is az az érdeke, hogy legyenek olyan emberek, akik megkérdőjelezik a dolgokat, akik képesek a kritikus gondolkodásra. Ezt kell megtanulni a felsőoktatásban. Ennek a leghatékonyabb útja a tudományos kutatás. A kutató folyamatosan kérdéseket tesz fel, nem hiszi el a leírtakat – ezzel a szemlélettel tanítja a diákokat is. Ez az értelmiségi képzés alapja.

Hogyan változott ezen a területen a hazai felsőoktatás?

– Nagyon nehéz átütő változást elérni. A magyar egyetemek a német egyetemek mintájára születtek, de érdekes módon az itthon poroszosnak mondott minta Németországban gyorsan leépült. Ott drasztikusan léptek, mi apró lépésekben haladunk. Államvizsgákon szembesülünk azzal, hogy ha a lexikális tudáson túl gondolkodniuk kell, némely hallgató megdöbbentő módon elakad.

A tudományos kutatás egyik legfontosabb előfeltétele a nyitott, kritikus gondolkodásmód. Az állításokat nem azért fogadjuk el, mert egy tekintély mondja, hanem mert a „tekintély” meg tud győzni bennünket az igazáról. Az MTA főtitkáraként kit és miről győzne meg?

– A tudományfinanszírozásnál a hang­súlyokat a versenypályázatokra kell helyezni. Ahol lehet, külföldi bírálókat vonjanak be. Az OTKA (Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok – a szerk.) elnökeként az én időmben értük el, hogy angol nyelvű bizottságok jöttek létre. Ez alapvető feltétele annak, hogy valódi versenyben tudjunk dönteni.

Az irodalom szeretetén túl mi tölti ki az életét?

– A színház és a kultúra hangsúlyos az életünkben. Sokat kirán­dulunk is, emellett szeretek kerékpározni. Az MTA-ra is mindennap biciklivel érkezem, amiben nincs semmi újdonság, hiszen negyven éve, ahova csak lehet, két keréken megyek. Négy lányunk tíz unokával ajándékozott meg bennünket. Ők is sok figyelmet érdemelnek.

Nagyjából azon a terepen mozgott, ahol az édes­apja. A lányok egyikéből sem lett mérnök. Elriasztotta őket?

– Remélem, nem, nem hiszem. Mind a négyüknek próbáltuk biztosítani az érdeklődé­sük­nek megfelelő irányt, és csak nagyon óvatosan, inkább csak indirekt módon befolyásoltuk őket. Egyikük tanár, egyikük informatikus, ketten pszichológusok lettek. A családra talán jellemző ez az érdeklődési irány is, nővérem is pszichológus. Vegyészmérnök végzettségű édesanyám negyvenéves kora körül úgy döntött, elvégzi a pszichológiát, de az akkori rendszer nem engedélyezte. Lányai, unokái beteljesítették a vágyát.

Kivel folytassuk sorozatunkat?

– Horváth Adrián barátomra gondoltam. Kiváló építőmérnök, a budapesti történeti hidak avatott ismerője, a dunai Pentele híd felelős tervezője. E munkájáért Széchenyi-díjat kapott ez a színes, átfogóan gondolkodó egyéniség.•