Amikor a klímaváltozás elleni küzdelemről, illetve az atmoszféra szén-dioxid-tartalmának csökkentéséről van szó, legtöbbször az erdők szerepét hangsúlyozzák, hiszen a fák a fotoszintézis révén rengeteg szén-dioxidot képesek megkötni, és a széntartalmat saját anyagaikká alakítva elraktározzák. Ilyen kontextusban ritkán jutnak eszünkbe a gyepek, hiszen bárki láthatja, hogy a föld felett közel sem nőnek olyan nagy növények, mint az akár több tíz méter magas fák az erdőkben. Miért érdekesek egyáltalán a gyepek a szénmegkötésben?

– Ez az általános hozzáállás nemcsak a szénmegkötő képesség szem­pontjából valós, hanem sok embernek általánosságban az a véleménye a gyepekről, hogy „ott nincs semmi”. Nyilván az erdők impozánsabbak, jobb rájuk nézni, vagyis a laikusok számára az erdő esztétikailag is értékesebb. A látványos különbséget az okozza, hogy a gyepek biomasszájának jelentős része a föld alatt van, a gyökérzetben. Emiatt a szénmegkötés nagy része is a föld alatt történik, ezért a gyepek talaja rendkívül nagy termőképességgel rendelkezhet. Nem csoda, hogy a legjobb gabonatermő vidékeink, ahol az úgynevezett csernozjom talaj a jellemző, a valaha volt gyepek helyén létesültek. Itt a fekete föld termőrétege akár az egyméteres mélységet is elérheti. A fekete föld feketeségét gyakorlatilag a talajban megkötött szén adja.

Hogyan aránylik egymáshoz a gyepek és az erdők szénmegkötő képessége?

– Nagyjából összemérhető a kettő, sőt száraz élőhelyeken akár még nagyobb is lehet a gyepeké. Vagyis bizonyos körülmények között, ha a talajban lévő szénraktárakat is figyelembe vesszük, akkor valóban

nagyobb lehet a gyepek szénmegkötő képessége, mint például a faültetvényeké.

Arról, hogy a gyepek és az erdők globálisan milyen szerepet játszanak a gyakorlati szénmegkötésben, viták vannak, hiszen a gyepek és az erdők sem mindig különíthetők el egymástól élesen. Vannak átmeneti zónák, erdős-füves területek, amelyeket egyik kutató ide, a másik odasorol, így nehéz egyáltalán megmondani, hogy pontosan mennyi erdő és mennyi gyep van a világon. Ám azt el lehet mondani, hogy a szárazföldi területek 30-40 százalékát valamiféle gyepterület fedi. Vagyis a gyepek a földterületek nagyon jelentős részét fedik, ökológiai jelentőségükön túl a gazdasági fontosságuk is felmérhetetlen. A világon közel kétmilliárd ember megélhetésének alapja a legeltető állattartás (ez nagyság­rendileg egymilliárd legelő állatot jelent). A legeltetés pedig a gyepek használata.

Tehát a gyepek nemcsak növényi biomasszát, de állati biomasszát, zoomasszát is fenntartanak.

– Igen, de nemcsak a gyepeken élő vad- és háziállatok tömeges­sége a fontos, hanem az általuk megteremtett biodiverzitás is. Eurá­zsiában nagyjából tízmillió négyzet­kilométernyi gyep van, ez több mint 107-szerese Magyarország területének, és ez számolatlanul ad otthont a legkülönfélébb állat- és növényfajoknak. Az európai egyenesszárnyú-fauna (tücskök, szöcskék, sáskák – a szerk.) közel hatvan százaléka a gyepeken él, a lepke­fajok legalább fele is a gyepekhez kötődik, legalábbis bizonyos életszakaszaikban. És akkor természetesen ott vannak az endemikus, bennszülött növény­fajok, amelyek a gyepek kiemelt ökológiai és természetvédelmi jelentőségét adják.

Az erdők nemritkán azért kerülnek be a hírekbe, mert az ember elpusztítja őket. Gyakran láthatunk kivágott esőerdőkről, immár évente ismétlődő, hatalmas kiterjedésű tüzekben elpusztult erdőkről készült képeket. A gyepek jobb állapotban vannak világszerte?

– Sajnos nem. A gyepek általános állapota gyeptípusonként eltérő. Magyarországon is végeztek olyan vizsgálatot, amelyben történeti adatok alapján igyekeztek rekonstruálni az egyes gyeptípusok kiterjedésének időbeli változását. Az eredmények azt mutatták, hogy a legtöbb gyepterület legalább fele eltűnt; nyilván főként azokat a gyepeket fenyegette az eltűnés, amelyek talaja kiválóan alkalmas volt szántóföldi művelésre. Ilyenek elsősorban a hazai löszgyepek is, amelyek több mint 90 százaléka eltűnt mára. Ezekből a gyepekből csupán apró, szigetszerű, elszórt foltok maradtak meg. Magyarországon nagyjából egymillió hektárnyi gyepterület van jelenleg, és ezeknek csak kis része, optimista becsléssel talán 20-25 százalék van jó állapotban. Csupán ezekre mondhatjuk azt, hogy az állapotuk természetközeli.

Milyen gyepterületek maradtak meg napjainkra a leginkább hazánkban?

– A megmaradt gyepek jelentős része szikes, mivel a szikesek mező­gazdasági hasznosítása elég problematikus. Az ötvenes években sokat próbálkoztak a szikesek hasznosításával. Próbáltak ott a gumipitypangtól a gyapotig sok mindent termeszteni, de nem tudtak vele nagyon mit kezdeni. Emiatt a szikes gyepeknek mintegy harmada pusztult csak el. A síkvidéki gyepjeink jelentős része azonban mára eltűnt, tipikusan szántóvá és egyéb mezőgazdasági területté vagy faültetvénnyé alakították át. Ez jelentősen csökken­tette a megkötött szén mennyiségét is. Viszont a legeltetéssel történő hasznosítás, ha az intenzitása mérsékelt marad, akár növelheti is az elraktározott szén mennyiségét. A legeltetés jelentette mérsékelt zavarás úgymond „mobilizálja” az ott lévő gyepi fajokat, és arra kényszeríti őket, hogy a föld alatti biomasszájukat növeljék. Ha a föld feletti hajtásokat gyakran lelegelik az állatok, akkor a növények ez ellen megpróbálnak védekezni, és a föld alatti hajtásaik növelésével kompenzálják a veszteségeket.

A legeltetés szerepe a légköri szén-dioxid- és metánkoncentráció alakításában meglehetősen ellentmondásos. A te­henek emésztésük során igen sok metánt állítanak elő, amit a levegőbe eregetnek.

– Könnyű hibáztatni a tehenek metántermelését a klímaváltozásért, de közben az ipar és az emberi közlekedés üvegházgáz-kibocsátása ezzel össze sem hasonlíthatóan maga­sabb. A légi közlekedést szokták negatív példaként felemlegetni; a statisztikák szerint 16 ezer repülőgép közlekedik rendszeresen üresen, teljesen szükségtelenül a repterek között, pusztán azért, mert a légitársaságnak meghatározott számú járatot kell üzemel­tetnie egy-egy reptérre, hogy megtarthassa az ottani engedélyeit, idősávjait. Vagyis

az emberi tevékenység közvetlen üvegházhatást okozó gázkibocsátása sokkal súlyosabb probléma a legelésző teheneknél.

Azt gondolom, hogy ha a legeltetés nem túl intenzív, figyelembe veszik a gyep eltartó­képességét, és ennek megfelelően próbálják a gyakorlatot optimalizálni, figyelembe véve, hogy ezzel élénkülhet a gyep szén­megkötő képessége, szerintem egy közel egyensúlyi helyzet állhat elő a gyepeken legeltetett állatok kibocsátása és a gyep szén­elnyelése között, megtartva egy jelentős szén­raktárat a talajban. Ám ehhez fenn­tartható szemléletű gazdálkodásra van szükség.

Magyarország az eurázsiai sztyeppék kiterjedésének nyugati határán fekszik, és az általános felfogás szerint nálunk jóval több füves puszta, gyep található, mint Nyugat-Európában. Valóban így van ez?

– Néhány évvel ezelőtt végeztünk egy egészen átfogó vizsgála­tot az eurázsiai gyepterületekről, és ebben arra is kitértünk, hogy a nyugat-európai és a kelet-európai gyepterületek hogyan aránylanak egymáshoz. A gyepek összterületét tekintve közel azonos a helyzet Európa nyugati és keleti részén, viszont a kelet-euró­pai gyepek kevésbé intenzíven műveltek, emiatt pedig a bio­diver­zi­tásuk sokkal magasabb. A keleti gyepek 30-40 százalékát művelik intenzíven, míg Nyugat-Európában ez a hányad inkább 70 százalék. Ebben van a jelentős különbség a „javunkra”. Az intenzív művelés sokféle beavatkozást jelenthet. Például lehet nagyon erős a legelési nyomás vagy gyakori a gépi kaszálás. A gyepek biomassza-produkciója (az állati takarmány termelése) a legfontosabb gazdasági haszna. Ha túlzott ennek a „kitermelése”, akkor egy idő után ez a zavarás a gyepközösség jelentős mértékű átalakulásához vezethet. Az évelő fajok visszaszorulnak, és az őshonos gyomfajok vagy rosszabb esetben invazív tájidegen fajok terjedhetnek el a gyepben. Ilyenkor tápanyag-utánpótlást szoktak alkalmazni, trágyáznak-műtrágyáznak. Az is gyakori, hogy felülvetik a gyepeket nagyobb produkciójú fajokkal, növényvédő szereket alkalmazhatnak vagy változtathatnak a vízállapoton. Hollandiában olyan hatékony a legelők és egyéb gyepterületek csatornázása, hogy akár centiméterre be tudják állítani a talajvízszintet. Ezeknek a beavatkozásoknak a kombinációja jelenti az intenzív használatot.

Mit okoz ez az intenzív művelés a gyep struktúrájában, élővilágában, szénmegkötő képességében?

– A nagyobb produkciójú fajok (melyek gyorsabban képesek nagyobb bio­masszát produkálni) dominálni fogják a gyepeket, míg azok a fajok, amelyek kevésbé kedvelik a magas tápanyag­tartalmat és a rendszeres bolygatást, vissza fognak szorulni. Vagyis alapvetően csökken a gyepek faj­gazdagsága. Ilyen értelemben meglepő, hogy a gyep­területeket általában még viszonylag kevésbé veszélyeztetik az inváziós fajok. Bár ez nem minden típusra igaz, hiszen például a homoki gyepek jobban kitettek az inváziónak, és jól terjed bennük a selyemkóró, a parlagfű vagy az akác. Néhány évvel ezelőtt találtunk egy észak-amerikai eredetű inváziós fűfajt, a homoki prérifüvet. Ez a növény az úgynevezett C4-es foto­szintézissel köti meg a szén-dioxidot, amelynek révén száraz és meleg körülmények között sokkal hatékonyabban működhet, mint a hagyományos, nálunk is elterjedt C3-as fű­fajok. A homoki prérifű már az ország számos pontján elkezdett terjedni. A klíma­változás előre­haladtával az Alföld feltételez­hetően szárazabbá és melegebbé fog válni, és ezzel a környezeti szélső­ségek is erősödni fognak. A prérifű az időjárási szélsősé­gekhez kiválóan alkalmazkodott, ez talán az amerikai préri leg­stressztűrőbb növénye, ezért a melegedés és a szárazodás miatt, sajnos, további terjedésére lehet számítani.

A növényi invázió minden esetben negatív hatású je­lenség?

– Nem minden idegenhonos faj jelent feltétlenül problémát a hazai ökoszisztémában, de egy idegenhonos faj attól válhat igazán veszélyessé, hogy átalakítja a termőhelyet, és ez már negatív hatást gyakorol a biodiverzitásra, magyarul leromlanak a közösségek. Egyfajos állományokat alakíthatnak ki, mellette csupán néhány rövid életű gyom maradhat meg. Nagy kérdés, hogy mit tudunk tenni a jelenlegi helyzetben. Vannak kutatók, akik szerint bele kell törődni az idegenhonos fajok megjelenésébe, elterjedésébe, mert ezek nem feltétlenül jelentenek problémát. Ausztráliában például idegenhonos fák telepítésével mentették meg a galériaerdők ős­honos aljnövényzetét, mert az ott élő növények számára csak az volt fontos, hogy valamilyen fa árnyékot vessen rájuk. Azt gondolom, hogy ahol még csak egy-két pontban jelentek meg az inváziós fajok, ott van értelme a radikális beavatkozásnak, és az állományaik kiirtásának. De más inváziós fajok esetén, amelyek már kiirthatatlanul elterjedtek, vagy gazdasági hasznot is hoznak (például az akác), azt kell megoldani, hogy megvédjük az értékesebb fajokat, élőhelyeket mellettük akár azon az áron, hogy a gazdasági haszon egy részét a védekezésre fordítjuk. A homoki prérifű sikeres kezeléséhez meg kell először tudnunk, hogy például a legelő állatok fogyasztják-e, mert akkor megfelelően tervezett legeltetéssel vélhetően kezelhetővé válik a probléma.

Mivel a gyepterületek gyakran rendkívül jó termőképességűek, a gyepek hasznosítása kapcsán nemritkán konfliktusba kerül egymással a természetvédelem és a mezőgazdaság. Hogyan lehet feloldani ezt az ellentétet?

– Még egy harmadik szereplő is jelen szokott lenni ezekben a vitákban: a mezőgazdászok és a természetvédők, konzervációbio­lógusok mellett ott vannak még az erdészek is. A felek között van párbeszéd, ám ez sok esetben nem elégséges. A különböző érdekek egymásnak feszülését jól szemlélteti az akác helyzete. Magyarországon mintegy 450 ezer hektáron vannak akácosok, tehát a kiirtásukra semmi esély. Ez azonban nem is lenne előnyös, hiszen az akác gyorsan nő, jó faanyagot biztosít, és jó mézelő faj. Másrészt viszont erőteljesen inváziós, ahol például a homoki területeken megjelenik, ott teljesen átalakítja az élőhelyet, gyökérről sarjadzik, megköti a nitrogént a talajban, és így az érték­telen gyomfajok elterjedését segíti. Ahol kiirtjuk az akácot, még hosszú ideig látszik a területen, hogy ott korábban akác nőtt. Az akácnál tehát meg kell találni az egyensúlyt a gazdasági és a természet­védelmi szempontok között. Ahol intenzív művelésben termesztik az akácot, ott folytassák a termelést, de ahol nagy ökológiai értékű területeket fenyeget, ott szorítsák vissza, irtsák ki.

Az önök kutatócsoportja nemrégiben azzal váltott ki szakmai vitát, hogy fölvetették: a fatelepítés nem feltétlenül hatékony módja a természetvédelmi célok, így a talajnedvesség megtartása elérésének, és nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a gyepekre. Pontosan mire alapozzák ezt?

– Valóban, főképpen az erdészeti szakma fejezte ki ellenvéleményét az eredményeinkkel szemben. Nekünk nem volt célunk a vita generálása, mindössze egyensúlyt akartunk teremteni a faültetési kampányok és a biodiverzitási célok megvalósítása között. Az EU biodiverzitási stratégiájának is része a faültetés, amivel önmagában nincs is gond. Mi is több cikkünkben rámutattunk arra, hogy bizonyos helyeken – például az ártereken – előnyös lehet a fatelepítés. A gond azzal van, hogy ha mindenhová fát akarunk ültetni, válogatás nélkül. A városokban és ahol a vízviszonyok lehetővé teszik (az ország erdősültebb, hegyvidéki területein), ott támogatjuk a faültetést. De Magyarország alföldi területein korábban, amikor magasabban volt a talajvíz, akkor is csupán az erdőssztyepp volt a jellemző. A talajvízszint csökkenése és a szárazodás alapvetően nem a faültetés miatt van. Viszont mi rámutattunk arra, hogy ezen a fák ültetése nem segít, sőt, sok esetben ronthat is a helyzeten.

Tehát bizonyos esetekben a telepített fák szárítják ki a talajt?

– Munkánk során alapvető célunk az volt, hogy rámutassunk: az adott élőhely ökológiai viszonyainak megfelelően, az optimális közösség telepítésével, helyreállításával óvjuk meg a terület vízkészletét. Ha ez erdővel valósítható meg, akkor telepítsünk oda erdőt, ha viszont gyeppel vagy cserjékkel, akkor ne ragaszkodjunk az erdőkhöz. A mi konkrét eredményeink szerint

a faültetvények alatti talaj bizonyos rétegei, a fák intenzív párologtatása miatt, kiszáradnak.

A talaj víztartalmának csökkentésében nincs számottevő különbség az inváziós és az őshonos faállományok között. Tehát bár úgy tűnhet elsőre, hogy a fák árnyékot adnak, és ettől a nyár közepén kedvezőbb környezeti feltételek uralkodnak a telepített fa­állományokban, ám ez esetenként csak érzékcsalódás, és nem feltétlenül jelent klíma­mérséklő hatást. Ebben a fák erős párologtatása mellett szerepet játszhat az is, hogy az erdők albedója, napfényvisszaverő képessége kisebb, mint a gyepeké. Magyarul, a gyepek kevesebb napsugárzást nyelnek el, emiatt hűvösebb mikroklímát teremthetnek. Ez szinte hihetetlennek hangzik, de nagy léptékben kimérhető, hogy az erdők fűtik, a gyepek pedig hűtik a bolygót.•